Magazin

Blog

Az első százasom - Kinizsi Százas 2019

“Éld át újra ezt napot” - kaptam az értesítést a minap a telefonomtól. A 2019-es Kinizsi Százas túrán készült képeimre emlékeztetett az alkalmazás. Nagyon szép és meghatározó emlékek, amire most szükségem is van, mert nem a terveim szerint alakult a tavaszom.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi szép lehet abban, amikor az ember 24 órán belül legyalogol 100 km-t? Erre még most sem tudok rövid választ adni, de a kihívás teljesítése egy fontos részlete.

Annak idején nagy fába vágtam a fejszém, amikor az 50 km-es túráim után minden köztes lépcső nélkül dupláztam. 50 km-re voltam kalibrálva, ezért fejben is két ötvenesre osztottam a napot. Így lett nyomtatva az itiner és az utolsó praktikus kiszállási pont, Mogyorósbánya is 50 km-nél volt. Úgy voltam vele, hogy ha jó állapotban fejezem be az első ötvenet, akkor tovább megyek, lesz, ami lesz. 

Ereszkedés a Nagy-Kevélyről. A környéken jártasabbak még a Getét is felismerhetik a képen

Azt mondják, fejben dől el a túra. Nálam ez fokozottan igaz volt, mert a mai napig nem tartom magam elég fegyelmezett sportolónak. 100 km-en nagyon tudatosan a minél egyenletesebb, a szokásosnál éppen lassabb tempó és állandó ritmus megtartása volt a feladatom. Így tudtam az energiámmal takarékoskodni. 

Szombat reggel jó hangulatban, kipihenten rajtoltam 6:50-körül Békásmegyerről. Jöttek a Kevélyek, Hosszú-hegy. Az előző napi eső után jó párás volt a levegő a fák alatt és csúszkáltunk a sáros foltokon. Sokat segítettek a túrabotok. A Pilisre felfelé szerpentinezve már jól felmelegedett az idő is. Dorogon hideg ásványvízzel töltöttem fel a 3 l-es víztasakomat. A nagy melegben a Nagy-Getére elég keservesen értem fel. Úgy éreztem, hogy rosszabb, mint a Muzsla. Hogy egy klasszikust idézzek: "A Nagy-Gete nem egy vakondtúrás". 

Nem számoltam össze, de annyi biztos, hogy a Pilis-nyeregtől a célig még elég sok volt hátra

A Tokodi pincék árnyékos emelkedőjén már hűsölhettem, majd 17:45-kor elértem Mogyorósbányát és az 50 km-t. Meglepően jó állapotban voltam, sőt, 50 km-es túráim után egyszer sem voltam még ennyire jó állapotban. Éreztem, hogy van még bennem tartalék. 

Kezdett hűlni az idő és ez nagyon jól esett, de az emelkedőn már éreztem, hogy fáradok. Péliföldszentkereszten (56 km és 19:15 körül) a forrásból feltöltöttem a vízkészletem, mert innentől alig van vízvételi lehetőség. Az esti fények kezdtek ráhangolni az éjszakázásra, amitől nagyon jó kedvem lett.

Pusztamarót felé az emelkedőn összerázódott egy kisebb csapat. Napnyugta után a fák között már sötét volt, de még fejlámpa nélkül értünk be Pusztamarótra (64 km és 21:05 körül). Az eléhezés határán ültem le pihenni. Ettem, lábat szárítottam és zoknit cseréltem. A nappali meleg ellenére hosszú nadrágban jöttem az éjszakára készülvén. A pólóm alá pedig itt vettem fel a hosszú ujjú aláöltözetet. Jól esett az esti hűvös, de a fáradtság miatt fontos a jó hőérzet, amin egy vékony könnyen javíthat, vagy akár ronthat is. 

Pihenő a Nagy-Gete csúcsán

Innen szétszakadozott a túrázók sora. A Gerecse üdülő után már csak a fejlámpák fényeit láttam 50-100 méter távolságból. Fantasztikusan jó volt egyedül! A sötétben másként telik az idő és a távolság is, hiába járok ismerős terepen. Sokat segített, hogy teljesen üres volt a fejem egész nap. Semmire nem gondoltam, csak mentem. 

22:51-kor csipogott a kártyám a bánya-hegyi ep-n. 70 km-nél tartottam és a körülményekhez képest nagyon jól éreztem magam az esti hűvösben. Ahhoz képest, hogy életemben először gyalogoltam 70 km-t, meglepően jó állapotban voltam. A langyos tea és a pár perc szusszanás azért szükségem volt. Kellett volna valami tartalmasabb étel, de nem akartam időt tölteni vele. A sok ember és a jó hangulat rengeteg energiát adott. 

Elhagytuk a Hegyes-kőt és megkezdtük az ereszkedést a Tokodi pincék felé

Nagy lendülettel indultam tovább Koldusszállásra. 30 km volt még hátra a célig, az már fél lábbal is meglesz! Hajtottam, mintha éppen csak most indultam volna. Koldusszállás előtt kb 2 km-rel kaptam észbe, hogy jó lenne lassítani, bőven van még hátra... Éjjel 1 óra 10 perc körül értem Koldusszállásra. Ittam két bögre langyos teát. Ennem kellett volna, de nem kívántam semmit. Talán egy csoki lecsúszott. Ránéztem a telefonomra, látom két órája írt testvérem. Válaszoltam neki, hogy 85 km-nél járok. 

Indultam tovább, de 3-4 perc alatt teljesen megzuhantam. Megálltam egy farakásnál megnézni az itinert, mégis mennyi emelkedő várható? Akkor látom, hogy 85 km helyett éppen csak 82-nél járok. Plusz 3 km nem sok, de akkor rosszul esett. Ez van. Fáradt voltam, de még mindig jobban éreztem magam, mint reméltem. A szintidőn belüli teljesítésnek meg kell lennie! Csak ez hajtott egész nap!

Péliföldszentkereszt felé tartunk. 

Hosszan és kényelmetlenül emelkedik a sárga jelzés. Az utolsó ellenőrző pontot, a Szent Péter templomromot (91 km) 3:10 körül értem el. Hangulatos tábortűz mellett csendben melegedtek a túrázók. Kicsit én is beálltam a füstbe (szépre száll...), mert ott volt csak helyem letenni a hátizsákomat. Még egy utolsó csoki a végére. Egy könnyű lejtővel indult az utolsó 7 km ami szépen lassan átváltott a meredek, köves szurdokba. Nem hiányzott így a végére. Nehezen hajlik már az ember lába, a kövek csúsznak, fáradtan kell egyensúlyozni lefelé. Leérve a szurdok aljára javult a helyzet. Baj utcáin a lejtő síkra váltott, én pedig határozottan követtem az előttem kemény tempót diktáló túratársat. 

Az itiner szerint 98,1 km gyaloglás után vasárnap hajnalban 4:33-kor csippant a kártyám Tatán a célban. 21 óra 44 perc lett a hivatalos időm, amivel még most 2 év után is elégedett vagyok. 

Elhagytuk Péliföldszentkeresztet. A képen a bajóti Öreg-kő

Minden tökéletesen összeállt arra a napra. Kipihenten indultam és fejben összeszedett voltam az egész túrán. Magam is meglepődtem, hogy a testem ennyire jól viselte a duplázást, pedig a kevés étkezés miatt többször is az eléhezés határán voltam. A szerencsét éppen erre értem, az étkezésre. Hiába, a zselék és egyéb űrkaják mellett kell a tartalmas szilárd táplálék is. Túrázós tempóban van idő emészteni. 

Az idén többen indultak privát körülmények között, de a beszámolók alapján szükség van a hagyományos rendezvényre, az emberekre. Most, 2 évvel később is azt mondom, hogy szerencsém volt 2019-ben elsőbálozóként, de a hangulat és a kihívás sikeres teljesítése továbbra is kedves emlék és életre szóló élmény marad!

Címkék:

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)