Magazin

Blog

Borsod MTB Bajnoka - III. forduló, Kazincbarcika

A hétvégén Kazincbarcika látta vendégül Borsod-Abaúj-Zemplén megye legjobb mountainbike-osait. A harmadik életévét ünneplő sorozat szintúgy harmadik állomásán csatlakoztam be először a megye XCO vérkeringésébe. Jelen már voltam futamon, a rajtvonal mögött még nem.

Nem csak emiatt volt különleges számomra a verseny. Újdonsült Btwin nagykövetként érkeztem ColorCity-be. Idén a magyarországi Decathlon is bekapcsolódott a cég életében nemzetközileg jól működő ambassador-programba. Így a következő két szezonra a hazai kereskedelmi igazgató, Juhász Ákos jóvoltából hozzájuthattam a márka zászlóshajójához, a Btwin RR960 gépcsodához. A későbbiekben lesz részletes objektív teszt, kritika és képes kerékpár-bemutató is a rovatomban. Egyelőre legyen elég annyi, hogy egy vérbeli versenygép került a kezeim közé. Karbonváz, Rock Shox Reba teleszkóp, átütőtengelyes Mavic kerekek, Sram GX 1x11-es hajtásrendszer. Igazi ínyencség.

 Új tettestársammal ez volt az első hivatalos bevetésünk: neki minden bizonnyal előzetesen is ízletes falatnak tűnt a hullámvasútszerű erőpálya, ellenben én rozsdásabbnak éreztem magam a rajt előtti pályabejáráson, mint illett volna. (Ál)szerény célként egy Top10-es helyezést tűztem ki az ősbemutatónkon – de tényleg komolyan gondoltam -, ismerve a két éve kopódó montis képességeimet. 2015 nyarán váltam meg utolsó „hegyibringámtól” – azóta csak cyclocross terepeken mozogtam a vadonban, messze ezektől a körülményektől.

A pálya viszonylag egyszerűnek tűnt, hosszú, majd egy kilométeres egyenes szakasszal nyitott, erről egy éles jobb kanyarral fordultunk fel a kaptatóra. Változó meredekség mellett fokozatosan kanyarogtunk a város látképe fölé. Az első kaptató egy 15-16%-os falban végződött, ez volt a pálya legkeményebb pontja. Innen egy rövid, de annál gyorsabb lejtmenet után veselkedtünk neki a második mászásnak, egy agyagos dózerútnak. Kevésbé meredek, mint az első - de ettől még nem volt finomabb, a pulzus-adatok is ezt súgták. A tetőre érve nagy levegőt magunkhoz véve láttunk neki egy igazi zúzós lefelének. Teleksorok között, szűken kanyargó úton ereszkedtünk vissza a célterületre. Sodrós, apró kavicsos kanyarok tűzdelték a pálya utolsó kilométerét, míg a csónakázó-tó partján kialakított arénarészre nem értünk. Ebből az élményből jutott mindannyiunknak öt-öt rundnyi. Ellenben a tervezettekkel, hiszen a szervezők a nagy melegre való tekintettel egy körrel kevesebbre szabták a futamot, az eredeti hat fordulóval szemben.

Páratlanul nyugodt rajtunk volt. Ahogy írtam rendkívül hosszú entré-val kezdtünk, így maradt idő helyezkedni - még egy kávé is belefért volna. Szinte untam a verseny első két percét. Igyekeztem jó kerékre tenni az enyémet, ami többé-kevésbé sikerült is. Körülbelül a nyolcadik-tizedik helyen fordultam az emelkedőre. A bemelegítéshez képest sokkal jobban forogtak a lábaim, ez bizsergetően felvillanyozott. Bátorkodtam erőből előrébb tessékelni kerékpáromat. Csakhamar, még a „nagy fal” előtt az élmezőny nyakán találtam magam, mögülem meg kihullottak az üldözők. Gyakorlatilag a versenyem legizgalmasabb részén túl is voltam. Akár ide is tűzhetnénk a The end-et, hiszen a pozícióm már nem változott, ugyanakkor a hátralévő négy és fél körben óriásit küzdöttem, hogy mindez így is maradjon. A krónikához pedig ez is kell. Érezhetően még két körig volt sanszom a javításra. Négy általam jól ismert és nagyrabecsült kollégát kellett volna megizzasztanom. Ami némileg sikerült, bár izzadtak ők maguktól is. Talán a legnagyobb ellenfelünk inkább a hőség volt, sem mint mi egymásnak.

Kovács István „Pityikusz” hátsó kereke mindig egy hajszállal volt messzebb az elérhetőnél. Ráadásul a kevés technikás részen is előnyben éreztem őt magamhoz képest. Ott több rutin volt a puttonyban. A harmadik körtől már inkább magam mögé nézegettem, mi a helyzet a farvízen? Hát, nem a legnyugodtabb perceim következtek. Konstansan 20-25 másodperccel közlekedett mögöttem Magicz Dávid, s a drusza nem gondolta, hogy ezt a meccset lefutottuk volna.

Szerencsére minden körben kaptam frissítést, így kulacsot sem vittem magammal a finisre, elég volt a fordulóknál kortyolni egyet.  Az a 200-300 gramm könnyebbség inkább a lelkem súlyán enyhített. Az utolsó körre maradt még izgalom, a végére már jól meg gyűlölt falon, vagy, ahogy a belga mondja, Mur-ön kaptam a jelzést: „Jön mögötted, 5-10 másodperc!” Hát, az baj – gondoltam. De fájt volna a szívem az elherdált előnyért, úgyhogy megint harapósra váltottam, miközben a fejemben zúgott egy másik verseny alatti ukáz: „Dávid, meg ne ússzál!” – ez a kerékpáros zsargonban a: „Szedd már össze magad!” volt. Így is lett. Az ellenfél és köztem volt némi alkati különbség. A javára szóló mínusz tíz-tizenöt kilót a hajrában megpróbálni hegyen ellensúlyozni talán kár lett volna, inkább igyekeztem lassítani az előny fogyását a hegytetőig. Ez sikerült is, éppen hogy üldözőm leheletét nem éreztem. Maradt vagy két másodperc fórom. Na, de a folytatásban jött a Sisak-rostély lehajtása című fejezet. Elfelejtettem, hogy van a bringán fék és eresztettem szó nélkül. Alig lassabban, mint a legelső körömben. Néha-néha hátrasandítottam, de nem láttam senkit. Sült a trükk. Az utolsó pár száz méter már megmaradt jutalomjátéknak, óvatosan körbegurítottam a tó partján a bringát, az ötödik helyen célba kalauzolva újdonsült partneremet. Amiből egy nem várt kizárást követően végül negyedik pozíció lett.

Sose rosszabb kezdést.

Fotó: Urr Szabolcs & Bencze András

 

Címkék:

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)