Magazin

Blog

Dancs Boldizsár

2019. április 11.

Hogyan lettem terepfutó?

Gyerekként nem értettem a futást. Céltalanul bolyongani, vagy körbe körbe csoszogni... Mi a jó benne!? A futás felesleges energiapazarlás, ha nem egy labdát kergetek, amivel gólt, kosarat, vagy bármilyen pontot szerezhetek, hogy megnyerjük a meccset. De akkor mégis hogy lehet, hogy most akár heti 120 km-et is futok, és ha egymást követő 3 nap nem jutok ki az erdőbe, viszketek mint kábszeres az elvonón? 

Aki űzött akármilyen csapatsportot, szerintem osztozik a gyerekkori gyűlöletemben, a futóedzések iránt. Amikor az alapozás első edzésein közli az edző, hogy most pár hétre elfelejthetjük a labdát, és sorra jönnek a cooper vagy yo-yo tesztek, és a hasonló válogatott kínzások, amit anno úgy értelmeztünk, hogy elvették az imádott sportunkat és helyette ezt az unalmas borzalmat kaptuk. Aztán persze szezonban azért hálásak voltunk, amikor az ellenfél csapata kipukkadt a mérkőzés vége előtt tíz perccel, mi meg vigyorogva kitömtük őket. 

 

Az az igazság, hogy csapnivaló focista voltam és joggal aggatták rám a botlábú jelzőt, viszont imádtam a futballt. Lenyűgözött, ahogy a két csapat egymásnak feszül, és szó szerint mindent megtesz azért, hogy a labdát a másik kapujába juttassa. Arról nem is beszélve, hogy emögé az egyszerű cél mögé akár több millió ember képes beállni, és mint a vallási fanatikusok, az életüket is adnák, hogy a mérkőzés lefújásának pillanatában az ő kedvenc csapatuknak legyen több rúgott gólja. Részese akartam lenni ennek a közösségi élménynek, és a lehető legközelebb lenni az izgalmas pillanatokhoz, így 17 évesen letettem a labdarúgó játékvezetői vizsgát. Ígéretesnek is látszott a karrierem, szépen ugráltam fel az osztályok között, viszont hamar jött a kritika, hogy nem elég alakias a futómozgásom, és az erőnlétem sem tartozik a legjobbak közé. Nem volt hát más választásom, elkezdtem dolgozni rajta. Csökkentettem a konditermi edzéseket, és helyette a rekortánt koptattam, futóiskolával és egyéb atletikai gyakorlatokkal. Egy nagyon jó barátommal jártunk a játékvezetői futóedzésekre, de egy idő után kevésnek éreztük, úgyhogy másoltuk az edzésterveket, vettünk egy csomag bóját, kifizettük a jegyet az atlétikai pályára, és további edzéseket szerveztünk magunkak, hogy mi legyünk a legjobbak, és azt vettem észre, hogy egyre jobban élvezem. 

 

Pár évvel később néhány munkatársam kitalálta, hogy milyen jópofa csapatépítő lenne, ha együtt indulnánk egy akadályfutó versenyen, mert nevethetnénk a másikon, ahogy nyakig sárosan bénázik. Különösebben nem vonzott a dolog, de gondoltam jó poén lesz, úgyhogy én is beneveztem velük a sáros kalandra. A versenyt az eplényi sípályán rendezték egy meglehetősen hideg őszi napon. A helyszínen egyből kaptam egy adrenalin fröccsöt a dübörgő zenétől, a kúszó-mászó akadályoktól, és a rengeteg sportolótól, és bár megbeszéltük a többiekkel, hogy együtt megyünk végig a pályán, a rajt után körülbelül másfél perccel azt vettem észre, hogy sprintelek, és már nem is látok ismerős arcot, ha hátranézek. Ennyi volt, rá is kattantam az akadályfutó versenyzésre, beléptem egy csapatba, és hétvégéről hétvégére jártuk a versenyeket országhatáron belül, és azon túl is. Egyre jobb eredményeket értünk el, sőt csapatban még dobogóra is álltunk, de azt vettem észre, hogy megváltozott a környezet. A szervezők rájöttek, hogy hatalmas piacot jelentenek a dagonyás csapatépítőre vágyó emberek, így egyre több nevezőt fogadtak, és engedtek rá egyre kisebb pályákra. Volt pár verseny ami kifejezetten csalódás volt, és azt éreztem, hogy megszűnt a varázs, nem élvezem az ordító zenét és a kiabáló emberek, sőt az akadályokból sem tudnak már nagyon újat mutatni. 

 

De az erdőt és a hegyeket nem tudtam elengedni. Ott megszűnnek a gondok, kiürül a fejem, és kellemesen lefáradok. Elkezdtem hát rekreációs és terápiás célokra használni a terepfutást, de a fejlődés iránti vágy és a kihívások továbbra is piszkálták az agyamat. Tudok-e gyorsabban feljutni egy emelkedő csúcsára, vagy éppen leküzdeni a félelmemet, és lesprintelni a legmeredekebb, sziklás hegyoldalon? És amúgy is, hol van a teljesítő képességem határa? Mi a leghosszabb táv, amit egyben le tudok futni? Így újra beleástam magam a versenyek világába. Pillanatok alatt, rengeteg fantasztikus embert ismertem meg a terepfutó társadalomból és nagyon megtetszett ez a mindig jókedvű, és egymást motiváló közösség. Az a hozzáállás, hogy bár mindenki belerakja a legjobbját egy versenybe, hogy előrébb végezzen a befutó tabellán, mégis ha lassítasz és megelőz valaki, megkérdezi tőled, hogy jól vagy-e, és segít bebicegni a következő ellenőrzőpontra, ha lesérülsz. 

 

Próbálok közhelymentes maradni, és nem ömlengeni, hogy mennyi mindenre tanít a futás, pedig tanít rengeteg dologra, de nem azért futok, hogy tanuljak, hanem mert szeretem azt az érzést, amikor megszűnik az időérzékem, a 190-es pulzustól vagy a kimerültségtől elkezd összemosódni a világ, és nem számít semmi, csak hogy hova tudom rakni a következő lépést, úgy hogy ne forduljon ki a bokám... én így lettem hosszútávú terepfutó. 

 

És hogy hol tartok most!? Tavalyi teljesítettem kis hazánk legnívósabb terep ultráját, ami egy 112 km-es verseny, 4200 méter szintemelkedéssel a Pilisben. Idén szeretném megjavítani a 17 óra 42 perces cél időmet, októberben pedig még nagyobb fába vágom a fejszém, hiszen egyedüli magyarként állok majd be a 150 km-es lengyel Lemkowyna Ultra Trail rajtzónájába.

Decathlon sportközösség

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)