Magazin

Blog

Erősnek lenni

Küzdelmeim az elmúlt egy évvel: a Coviddal, a futósérülésemmel és saját magammal. Önanalízis végtelenül őszintén, egy (leendő) pszichológus szemével.

A sématerápiáról a csoporttársaimtól hallottam először, útban hazafelé a pszichológia mesterszakos képzésünkről. A kognitív viselkedésterápia egy viszonylag új, modern ága ez, melynek lényege, hogy azonosítsa a korai sémáinkat, amiket a túlélésünk érdekében hoztunk létre, még gyerekkorunkban. Sokszor tudat alatt a szüleink ültetik el ezeket a fejünkben tiltásaikkal, dicséreteikkel, automatikus reakcióikkal. Ezek a gondolkodásunk, motivációink, attitűdjeink építőkövei. Meghatározzák, hogy miként tekintünk a körülöttünk lévő világra, a bennünket érő eseményekre és önmagunkra.

Amikor egy séma működésbe lép, magától vagy külső tényező hatására, akkor szinte eluralja a gondolatainkat, érzéseinket. Ennek köszönhetően értelmezünk (sokszor félre) helyzeteket és követjük el a kognitív torzításokat (például a „Mindent vagy semmit gondolkodást”, ami abban manifesztálódik, hogy azt gondoljuk „Ha nem a legjobbak között vagyok, akkor értéktelen vagyok”).

Az én egyik sémám, amit azt hiszem transzgenerációs örökségként (ismerve a családunk élettörténetét) magamba szívtam, születésemtől kezdve magammal cipelek és az identitásom meghatározó szervező eleme ez: „Erősnek kell lennem”.

Kívülről azt hiszem úgy tűnhet, hogy maximálisan eleget teszek ennek a sémának. Ha a sport területét nézzük az életemnek, a lábamban van több ezer kilométer, kb harminc félmaraton, két maraton, egy triatloni féltáv, és sok-sok izzadtsággal, erőlködéssel, teljesítéssel teli óra, amit az edzésekkel töltöttem.

De ki mondaná meg, hogy valójában mennyi mindent kompenzáltam a versenyeimmel. 

Hogy a maraton teljesítésétől nem kevesebb függött, mint az önértékelésem. Hogy majd belehaltam, mikor az első előtt három héttel lesérültem. Hogy a triatlon féltáv előtt két hónappal elvesztettem az állásomat (egy hitelfelvétel kellős közepén) és a nap 24 órájából csak azon a pár órán át éreztem magam erősnek, amikor sportoltam. Hogy évekig kerültem a szembenézést a valódi érzelmeimmel. Ahelyett, hogy átéltem volna őket, inkább elimináltam mindet egy futással. Szó szerint elfutottam előlük.

Mikor másfél éve először tudatosodott bennem, hogy valami elromlott (elég komolyan lesérültem) és le kellett mondanom a hosszútávú futásaimról, úgy éreztem, hogy az identitásomról is le kell mondanom. Fogalmam sem volt, hogy ki vagyok én a futás nélkül. Annyira eggyé váltam ezzel a sporttal, hogy elképzelhetetlennek tartottam az életet nélküle. Már nem én irányítottam, hanem ő engem. Elmúlt az eufória, a pozitivitás, helyébe lépett a növekvő düh és önmarcangolás. Szerettem volna visszatekerni az időt, gyűlöltem minden egyes futó képet az Instagramról, irigyeltem a kocogó embereket, amiért őket nem hagyta cserben a testük, azt kívántam bárcsak megkaphatnám az ép testrészeiket. Ha valaki feltette a rettegett kérdést „És Te mennyit futsz mostanában?” nagyon igyekeznem kellett, hogy ne sírjam el magam.

Ebben a időben egyáltalán nem éreztem magam erősnek. A sémám viszont minden eddiginél erősebben csengett a fülemben: „Erősnek kell lenned”. Úgy éreztem, hogy a felszínen próbálok összetartani valamit, ami szétesett. Egyre erősödött bennem a gondolat, hogy egy csaló vagyok, hogy elárulom a saját életfeladatomat. A helyzetet tovább rontotta a Covid, a várva-várt amerikai utazásom elmaradása, az ingerszegény környezet, a bizonytalanság.

Bár nem a Covid miatt, de számomra is 2020 volt a mélypont. 

Először a lelkem mondta fel a szolgálatot. Egyszerűen nem tudtam túllépni azon, hogy gyengének, megnyomorítottnak érzem magam és nem tudtam megbarátkozni azzal sem, hogy a fájdalmamnak nincs meg az oka és lehet, hogy örökké velem marad.

Aztán egy szakítással kezdődött a kártyaváram leomlása. Ezután sorban derültek ki a testi problémák, csak úgy kapkodtam a fejem az IR, pcos, stressz, inzulin, életmódváltás, szigorú diéta szavak hallatán. Itt láttam be először, hogy sokkal komolyabb a gond, hogy egy sokkal nagyobb volumenű üzenetet kell dekódolnom.

2020-ban többször is megérintett a halál. Eleve az egész évünk erről szólt. A napi szintű statisztikákon kívül mi a leginkább ezzel való szembenézés, ha nem az állandó létbizonytalanság. Sajnos én ennél sokkal közvetlenebb leckéket is kaptam, ismerősök mentek el örökre, és tudjátok, van az a mondás, hogy a fájdalom a halál házőrző kutyája. Engem a saját testi fájdalmam minden nap arra emlékeztetett, hogy el fog jönni egyszer ez a nap számomra is. 29 évesen rengeteget gondoltam a halálra, mert megingott a hitem az életben.

De miután lementem a legmélyebbre és megengedtem magamnak a gyengeséget, megleltem az igazi erőt. Azt, ami képes szembenézni a saját legyőzhetőségünkkel. Rájöttem, hogy egy valamit még mindig én irányítok: hogy hogyan tekintek a problémáimra. Tőlem függ, hogy panaszkodással töltöm az időmet vagy inkább megbecsülök minden pillanatot.

Mikor másfél év bizonytalanság és önsajnálat után egy kedves ortopéd orvos kimondta, hogy szerinte csak egy izomdiszbalanszról van szó és ne engedjem el a futást, az Ironmant, hanem küzdjek tovább, úgy döntöttem, újrafogalmazom a sémámat.

Erősnek lenni annyi, mint szembenézni a gyengeséggel (nem elfutni előle!). Erősnek lenni annyi, mint fókuszt váltani. Hinni abban, hogy rosszat jó követ, hogy semmi nem állandó, sem az öröm, sem a fájdalom. Hogy azzal is lehetek erős, ha kimutatom és felvállalom a leginkább elnyomandó érzéseimet. Hogy a csalódásoktól és a mélypontoktól kapom a leginkább megszívlelendő leckéket, életfeladatokat. Erősnek lenni annyi, mint szembenézni a gyengeségünkkel és magunkhoz ölelni. Elvárások és tervek nélkül a jelenben élni.

És most hogyan tovább? 

Nagyjából egy év kellett ahhoz, hogy helyére kerüljenek a dolgok és újra tisztán lássak magammal kapcsolatban. Rájöttem arra, hogy nemcsak a sport határoz meg, hogy nemcsak futó vagyok, hanem annyi minden más is. Attól, hogy ezt felismertem, kinyílt előttem a világ. Ha 2019-ben azt mondja nekem valaki, hogy két év múlva ilyenkor csak heti 15 kilométert futok, de cserébe megtanulok főzni, meditálni fogok és pszichológiát tanulni, lesz egy vállalkozás ötletem és tervezem az első, Európán kívüli önálló utazásomat, valószínűleg nagyon-nagyon kinevetem.

De mi az igazi erő, ha nem ez. Biztosíték nélkül fejest ugrani a végtelenbe.

 

Címkék:

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)