Ünneplés másként
Egy család méretétől függően, számtalan olyan nap van az életünkben, ami a hétköznapjainkat színesíti. Ezeket a napokat ünnepként éljük meg, és évről évre igyekszünk emlékezetessé tenni egymás számára. Gyerekkorom óta bennem van az igény arra, hogy a hozzám közel álló személyek születésnapját, névnapját illetve az életünket meghatározó változások évfordulóit megünnepeljem velük. A szűk családi körben megtartott események mellé, 2017 augusztus 1-től már plusz ünnepnapok színesítik az életemet, amit a Futrinka utca Futóközösség megalakulásának köszönhetek. Úgy is mondhatom, hogy ezen a napon egy új "családot" alapítottam a kollégáim segítségével.
Hazánk legnagyobb sportszer áruházában szinte alapnak számított az a belső igény, hogy a 39 év futómúltam alatt kialakult szenvedélyt és tapasztalatot átadhassam a következő generációnak. Kedd esténként 6 órakor találkozom azokkal a lelkes futókkal, akiket érdekel az együtt futás élménye és az azt követő kötetlen beszélgetés. Az idén már 6 évesek leszünk, ami egyben azt is jelenti, hogy iskolaéretté vált a "gyermek". A születésnapot megelőzően is volt mit megünnepelnünk, hiszen június 13-án elértük a bűvösnek számító 250. alkalmat. Az elmúlt években mindig nagy dobra vertem a mérföldköveknek számító jubileumi eseményeket és többnyire vasárnapra szerveztem, hogy minél többen osztozzanak az örömünkben. Olimpikonokkal és Olimpiai bajnokkal, színesítettem a programot. Bográcsban főzött étellel és élőzenével próbáltam felejthetetlenné tenni ezeket a napokat.
Az idén szakítottam ezzel a hagyománnyal és nem a 60-70 futó összetoborzása volt a cél, hanem a szűk "családi körben" való ünneplés. Ennek az oka igen prózai volt. Szükségét éreztem annak, hogy visszanyúljak a kezdetekhez. Az időközben szétszéledt bárányokat összetereltem és újra átéltem velük azt az örömöt, amit éveken keresztül jelentett az egymáshoz tartozásunk. Megtudtuk egymásról, hogy kivel mi történt az évek alatt. A covid a közösség tagjainak is más mederbe terelte az életét, mert sok cég ismerte fel a home office-ban rejlő lehetőségeket. Így a kötetlen munkaidő adta új napirend többeket is elsodort a Futrinka utcától. Jó alkalom nyílt most arra, hogy újra lássuk egymást. Úgy érzem, hogy a foglalkozás elérte a célját! A nagy napon a néhány "igazoltan távolmaradó" kivételével szinte mindenki megjelent, akinek része volt a történelmünkben. Nem mindenki futott, de talán most nem is ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy részese akart lenni a visszaemlékezésnek. Csattogtak a fényképezőgépek és röpködtek a sztorik. Az áruház zárása sem zavart meg minket, mert a játszótér otthont nyújtott a "bulinak". Bebizonyosodott, hogy a régen látott, de egykoron nélkülözhetetlennek számító tagok a szívük mélyén Futrinka utcások maradtak. Csak a célok eléréséhez vezető út változott meg számukra. A kötődés megmaradt, hiszen egyikőjük sem felejtette el hogy honnan indult. Az élet megy tovább és az ünnepnap után jöhetnek a dolgos hétköznapok, azaz a további kedd esti örömfutások.
Még a teát is én főzőm
Egyéni sportolóként is mindig csapatjátékosnak, vagy ha úgy tetszik, közösségi embernek tarottam magam. Alapvetően a neveltetésemből adódik mindez, mert édesanyám önzetlenül adó egyénisége volt a példa előttem. Amikor pedig a szeretett sportomról van szó, akkor hatványozódik ez az érzés, mert a 45 éve gyarapodó tapasztalatom oszthatom meg mindazokkal, akiknek igénye van rá. Tanácsaim megfogadásának köszönhetően, többeknek sikerült már a maraton egyéni legjobbján javítani, vagy rövidebb távokon sikereket elérni. Éppen ezért volt számomra különös jelentőségű az a lehetőség, amit hat évvel ezelőtt nyújtott a sors. Az ország összefogását élvezve a piacvezető sportáruház dolgozójaként kezdhettem új életet. A Decathlon saját futómárkájáról elnevezett Kalenji Futóközösség már országszerte működött, de éppen megújulni vágyott.
Sportolj Ma néven, egy minden sportra kiterjedő programot hirdetett, a "Kezdd el, és nem leszel egyedül." hangzatos üzenettel. Mint tudjuk, az életmódváltáskor mindig az első lépések a legnehezebbek. Ha találunk olyan személyt, vagy közösséget, aki ösztönzően tud hatni ránk, akkor sokkal könnyebb. Ezt a küldetést vállaltam fel amikor a Futrinka utca Futóközösséget megalapítottam. Különösen vonzott a dologban, hogy nem az üzletet kellett látnom benne, hanem a segítségnyújtás és az önzetlen adás élményét. Nincs tagdíj és regisztrációs korlát sem, mint jónéhány futóközösségben. A teát és a rágcsálnivalót is többnyire én vittem. Családias hangulatban próbáltam megszerettetni a futást azokkal is, akik eddig egy bevehetetlen várként gondoltak eddig rá. Az első alkalomkor átnyújtott emléklapon meglátták az örömfutás szót, akkor kinevettek, de kis idő elteltével megtapasztalhatták, hogy egy létező jelenségről beszéltem.
Rengeteg embert és élethelyzetet ismerhettem meg, ami sok tanulsággal szolgált számomra is. Nálunk nem a km száma és a tempó a fontos, hanem az élmény, amit együtt élünk meg. Kis túlzással azt is mondhatom, hogy a futás tulajdonképpen "csak" kapocsként működik ahhoz, hogy újabb embereket ismerjünk meg általa. A szájhagyományoknak köszönhetően terjedni kezdett a jó hírünk és kialakult egy 10-12 fős kemény mag, akikre nagyon büszke vagyok. Barátságok kötődtek, és sok életre szóló emlék született, amik egymás nélkül nem történhettek volna meg. A járvány ugyan megtizedelte a létszámunkat, mégis büszkén mondhatom, hogy a Futrinka utca Futóközösség talpon maradt és lehetőségként szolgál mindenki számára. Különös öröm tölti el a szívemet az a tény, hogy a hozzánk betérők közül szinte egytől egyig mindenki lelkes futó maradt. Büszkén és boldogan olvasom az időnként megosztott posztokat, ahol boldogságtól sugárzó tekintettel teljesítik a kitűzött céljaikat. Ha csak 1%-al járult hozzá a közösség a sikerükhöz, már akkor is megérte. Azt nem tudom megjósolni, hogy még hány ilyen pirosbetűs ünnep adatik meg a futóközösségnek, és azt sem, hogy milyen formában bonyolítjuk le, de talán most nem is ez a legfontosabb kérdés. Az viszont igen, hogy folytatni tudjam a megkezdett úton terelgetni a futás iránt érdeklődőket.
A futóközösségek szerepe a futókultúra megteremtése lenne
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen 45 évvel ezelőtt egy olyan sportággal hozott össze a sors, amiben a családi hangulat és a közösségépítő szemlélet mindig is nagy jelentőséggel bírt. Az atlétika sosem számított divatsportnak hazánkban, még akkor sem, ha minden sportnak az alapját képezi. Az összetartozásnak és a csapatszellemnek köszönhetően mégis az egyik legeredményesebb sportunk tudott lenni az olimpiai érmek vonatkozásában. Elmondható tehát, hogy nagyon keveseknek adatott meg az a szerencse, hogy megszeressék a futást. A legnagyobb gondot talán az okozta, hogy a futáshoz kapcsolódó gyerekkori rossz élményeknek köszönhetően sokan gondolták azt, hogy a futásnak fájnia kell és csak akkor ér valamit, ha közben szenvednek. Nincs mit csodálkozni ezen hiszen, társadalmunkban a futás gyakorta fegyelmező és büntető eszközként szolgált a testnevelő tanárok illetve a csapatsportok edzői körében. Tisztelet a kivételeknek! Ráadásként a tananyagban sem állt rendelkezésre a Cooper tesztre javasolt 12 hét, ami alatt kialakul az a folyamat, ami után már nem feltétlenül hat nyűgként a gyerekre a 12 perc lefutása.
1980-ban, ebbe a kultúrába emelte be Lászay Dénes a Futapestklub megalapításával, a futás közösségépítő szemléletét és a népszerűsítését. 2007-ben jött az erősítés, hiszen a Nike sportszergyártó óriás is beszállt a világon már nagyon sok országban dübörgő futóbusiness-be. A főváros különböző kerületeiben elhelyezett futópontokon élvonalbeli atléták bevonásával próbálták szakmaibbá tenni a vállalkozást. Innen már csak egy lépés volt a futócipő szakboltok megjelenése a színen. A BSI futónagykövetei és Monspart Sarolta elragadó egyénisége által nyújtott edzéstervei révén igyekeztek mindent megtenni azért, hogy a futást egyre többen kedveljék meg hazánkban is. Az első blikkre drágának tűnő, de a világ minden táján elfogadott nevezési díjért cserében, magas szolgáltatás is dukál. Ez pedig az eddig sosem futó emberek fantáziáját is megmozgatja. Az egyedi befutóérem, póló és a világhálón kapott megszámolhatatlan mennyiségű like-nak köszönhetően rengetegen gondolják úgy, hogy ez nekik is kell.
A BSI sikerén felbuzdulva, két versenytárs is megjelent, akik ugyancsak a futócipő eladáson keresztül alakították ki a versenyrendszerüket és egyben a futóközösségeiket. Az Ultrabalaton és a Tisza-tó kerülő versenyek ma már a nagy cégek marketingosztályán dolgozóit is komolyan foglalkoztatják, hiszen két legyet ütnek egy csapásra. A reklám mellett, a dolgozói számára ünnepi hangulatot tudnak teremteni az együtt sportolás örömével még akkor is, ha a résztvevők mindennapjaiban nincs jelen még a futás. Egy jó buliként tekintenek rá a résztvevők és esélyt adnak egy egészségesebb életmód szemlélet befogadására. A 3-4 mm-es szakaszokra tördelt ultrafutó táv vállalható lehet szinte mindenki számára, mert egy 15 fős váltó elbírja azt is, ha valaki "csak" annyit vállal.
A covid pedig a terepfutásnak kedvezett leginkább, hiszen szinte minden nagyobb hegyünkről neveztek el Trail futást. Nem ünneprontásként mondom, de a 80%-os sérülési arány egyértelműen arról tanúskodik, hogy a mentális erőre támaszkodó célok elérése csak a rövid ideig működhet. Ennél sokkal tudatosabban, legalább heti 3-4 futással kellene készülni a versenyekre. A világhálón megjelenő jobbnál jobb edzéstervek csak akkor érnek valamit, ha személyre szabottak. A pihenésre, illetve a regenerálódásra szánt idő ugyanúgy az edzésterv eszközeként kell hogy szolgáljon. Ennek mértéke mindenkinél más lehet. Ráadásul a koordináció javítására sem tudnak ügyelni online. Ellenben egy futóközösség vezetője hétről hétre láthatja a fejlődés irányát. Hiszem, hogy jelentős mértékben csökkenne ez a brutálisan magas sérülési arány, ha többen élnének ezekkel a lehetőségekkel. A magam módján mindent elkövetek ezért. Szeretném, ha a mentális erőből táplálkozó futás helyett az élmények megszerzésére törekvő, szisztematikusan felépített futótársadalom nőhetné ki magát.
Hozzászólások
(nincs még hozzászólás)