Magazin

Blog

Interjú Miskolczi Péterrel, az ultratávú bringás közösség kiemelkedő tagjával

Peti barátommal jó pár éve együtt gyűjtjük az életre szóló bringás élményeket. Ebben a cikkben nekiszegeztem néhány kérdést arról, hogyan is került az életébe a kerékpározás, milyen élményeket szerzett eddig és mi motiválja az újabb és újabb kerékpáros kihívások legyőzésében.

1. kérdés: Mutasd be magad röviden kérlek és meséld el hogyan került az életedbe a bringázás!

A három kerekű bringám után emlékszem, amikor megtettem az első métereket egyedül a játszótéren. Nem most volt, de bizonyára már ott elkezdődött a szabadság és „száguldás” iránti elköteleződés. Később a 24”-es orosz és Csepel bringákkal bejártuk az egész várost, és egyébként is szinte kizárólagos közlekedési eszköz a kerékpár volt. Már egyetemre jártam, amikor meg tudtam venni az első montimat, amivel fellelkesülve a Kékestetőre is eljutottam. Egyik nap oda, másik vissza.

Hogyan következett ezután 20 szűk esztendő? Munka, családalapítás, gyerekek nomeg a munka. Aztán 40 felett próbáltam kicsit egészségesebb életmódra térni, és újra előkerült a jó öreg monti. Ekkor hallottam először a Szép Kihívásról is, ami további motivációt adott a felesleges kilóktól való megszabadulásra is. Szervezői csoport, 25 km/h átlagtempó. Hát az montival nem fog menni, így ajánlásra életemben először lett egy kos kormányos, ma egyébként egyre divatosabb gravel bringám. Ez akkor elhozta a napi szintű kerekezés boldog időszakát. Azóta persze voltak kisebb-nagyobb kihagyások, bár most a szezon kezdetére muszáj megint formába kerülni.

Peti barátom és hűséges kerékpárja

2. kérdés: Honnan hallottál a hazai ultratávú kerékpáros teljesítménytúrákról és mennyit tekertél általában mielőtt belevágtál az első ilyen bringatúrába?

IV. Szép kihíváson tekerve - abban a tudatban, hogy most elérem az elérhetetlent: 200 km egy nap alatt teljesítve - kapom a hihetetlenek tűnő információt: Van ám háromszáz kilométeres túra is! Micsoda?! 300? Egy nap alatt?! Aztán megnyugtatnak, hogy még afeletti távok is léteznek. Hittem is meg nem is, de az első 200 km-es túrám teljesítése után elkezdtem keresgélni és viszonylag hamar rátaláltam a BRM Hungary weboldalára.

Akkor még messziről nézegettem, illetve élménybeszámolókat olvasgattam. Kiderült, hogy ott 200 az alap és a 3-400 km is gyakori, sőt van olyan, hogy 600 és 1000! No ezek többsége nem kifejezetten alföldi karika. Aztán a balatoni nyaralásunk alatt sikerült egy-egy délelőtti karikában néhány 100 m szintet is begyűjteni. 6-700 m szintemelkedés volt a legtöbb ezeken a rövidebb körökön, otthon pedig maradt a napi 1-1.5 óra reggeli napindító, illetve hétvégenként néha sikerült egy-egy 70-90 km-es tekerést is összehozni a sík vidéken.

Vadregényes erdei utakon a Bükkben

3. kérdés: Mi motivált, hogy jelentkezz az első ilyen kihívásra? Melyik túra volt ez és milyen élményekkel lettél akkor gazdagabb?

Kíváncsiság, kalandvágy, saját határaink feszegetése és természetesen a túra öröme. Néhány száz méter szinttel és egy Szép Kihívással a zsebemben úgy gondoltam miért is ne. A Bakony Light (300 km) volt a következő BRM túra a naptárban, ami az alföldiek Balaton köréhez képest +100 km távolságot és +3000 m szintemelkedést jelentett. Ma már csak mosolygom magamon, a naivitásomon, de akkor ez nem volt kérdés. Próbálkozás nélkül kudarc sincs! Minden szépen alakult, az indulás után nagyon hamar olyan családias környezetben találtam magam, mintha mindig is oda tartoztam volna! Köszönet Katona Józsinak aki mögött loboghattam - ameddig csak bírtam a szélárnyékában kapaszkodni.

Gyönyörű táj, az együtt tekerés öröme, baráti segítség, beszélgetések mindezt nagyon szép napsütésben. Jó lett volna végig menni. Persze hamar jött a holtpont, leszakadva a többiektől még saját lassú tempóban is alig haladtam, minden kisebb emelkedő megkínzott, nem ment sem az evés, sem az ivás. Ráadásul közeledett a vihar és az este. Megpróbáltam még egy energia gélt enni, de nem sikerült bevételezni. Iskolapéldája annak, hogyan nem szabad felépíteni egy túrát – persze itt arról szó sem volt, csak ment az örömtekerés, amíg le nem nulláztam magam. Nem tudtam teljesíteni a túrát, DNF került a nevem mellé, de nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem és tudtam jó helyen vagyok. Megérkeztem.

Elindult a buli vonat a Sió mente maratonon!

4. kérdés: Az elmúlt években egyre hosszabb és nehezebb teljesítménytúrákat győztünk le együtt, és közben életre szóló élményeket gyűjtöttünk. Téged mi hajtott előre abban, hogy folyamatosan emeld a tétet?

Szerettem volna minél több (minden) túrát sikeresen teljesíteni, amelyek a szezonban szépen felépítve egyre komolyabb kihívást jelentettek. 200, 300, 400 majd 600 km. Mindig többet és többet kívántak ahhoz képest, ahol éppen saját magam tartottam. Óriási ösztönző erőt jelentett az is, amit Tőled hallottam a 600 előtt: menni fog! Jött az 1000 km-es túra, ahol már a bringás nyergem is bejelentkezett a leküzdendő akadályok közé. Lehetnek fájdalmas dolgok is, de ezeket hamar elfelejti az ember. Maradnak a pozitív élmények, és a sikerek nemcsak megerősítik az embert, de újabb lehetséges célokat is feltesznek a horizontra, amelyek ismét egy új felfedezéssel, kalanddal kecsegtetnek.

Aztán ott az erő és sebesség kérdése. Mindenki maga döntheti el, hogyan megy végig a túrákon – de ha szeretnéd tartani a lépést a társakkal, és nem szélárnyékban vitorlázni egész nap anélkül, hogy segíteni tudnád a csapatot, akkor próbálsz fejlődni. És végül, ki ne szeretne király lenni? Itt mindenki lehet az! A pedálkirályi címhez semmi más nem szükséges, „csupán” teljesíteni az összes arra kijelölt túrát a szezonban.

Péter Gáborral a 4CC nevű 1400 km-es teljesítménytúrán Horvátországban, valahol az 1060. kilométer körül

5. kérdés: 2020 június végén te is sikeresen teljesítettél egy 1400 km hosszú teljesítménytúrát Horvátországban, néhány magyar sporttársunkkal együtt. Engedd meg, hogy újra gratuláljak ehhez a nem mindennapi sikerhez! Elmesélnél röviden pár emlékezetes pillanatot, akár jót, akár rosszat, amelyek még mindig élénken benned élnek?

Köszönöm szépen. Fantasztikus kaland volt, amire hirtelen elhatározásból neveztem be, már a jelentkezési határidő lejárta után, de szerencsére volt még szabad hely. Előtte a hazai 1200 km-es túrát terveztem, de azt sajnos „elvitte a (koronás) róka”. Viszont a szezonnyitón PG (Péter Gábor) mesélte, mi a terv, mire készülnek hárman Horváth Gáborral és Kuzler Bélával. Volt némi félelem bennem, miután már elköteleztem magam, és próbáltam kitalálni, mire is vállalkoztam. A már teljesített BRM túráimból próbáltam összeollózni az 1400 km-es túra szakaszait, vajon kijön-e a matek.

Ez a fejfájás az első kellemetlen emlék, vajon nem túl nagy fába vágtam-e a fejszémet. Aztán hiába találsz illeszkedő 200, 300, 400 km-es vagy akár hosszabb túrákat, azok idejeit nem elég összeadni, mert a pihenésre is kell idő. Legalábbis azt gondoltam jut majd. Kicsit másképpen alakult, csütörtök reggeltől hétfő éjjelig talán 8-9 óra jutott alvásra. De álmok helyett nem csak kilométereket gyűjtöttünk. Az egyik horvát srác útközben énekelte nekünk az „az a szép, ....” dalt, kedves elmék. Vagy amikor enyhe lejtőn erőlködve próbáltam utolérni PG-t, mivel a bringás órám kicsit megkergült a 36 fokban, de aztán 4 km után derült ki, kicsit rossz irányba megyünk így fordulhattunk vissza. Megtörtént, mégsem bosszankodtunk (nagyon).

Állva megpihenni egy közlekedési tábla árnyékában, mert más napvédett hely hosszú-hosszú kilométereken keresztül nincsen - emlékezetes. 600 km után legurulni a hegyről miközben teljes panoráma a tengerre, nehéz szavakat találni, de arra is amikor éjszaka jársz körbe egy öbölben, ahol mindenfelé lámpák, alattad, feletted és szemben is – nehéz elhelyezni magadat a térben, azt hihetnéd, mégis elaludtál és egy űrbázison vagy éppen. Pirkadat után ahogy a parthoz közeli szigeteket ébreszti a hajnali napfény, majd tölti fel ezer színnel, ezt mind látnod kell.

A legszebb ismétlődő élmény volt, amikor szikrázó napsütésben tekertem a tengerparton, újra és újra bal kanyar után gyönyörű öböl, tovább kicsit jobbra, majd kis bal kanyar után megint gyönyörű öböl: megunhatatlan. Mégis, a nyugtató fenyőillat ellenére is volt olyan pillanat, amikor átfutott a fejemen, miért nem pihenhetnék inkább otthon most?! Végül óriási élmény volt beérkezni a célba, még akkor is, vagy pont azért, mert addigra annyira fájt nyakam, hogy a jobb kezemmel a bal vállamat fogva tartottam az államat a kezemen. Jómagam szeretnék itt is köszönetet mondani PGnek, akivel együtt róttuk az utakat 5 napon és éjjelen át. Nélküle nem sikerült volna. Valamint a lelkes szervezésért Boros Kornélnak, és szintén köszönet az odafigyelésért és buzdításért, amit otthonról kaptunk; nagyon jól esett és sok erőt adott!

Egy perc nyugalom a Neretvánál, a 4CC teljesítménytúra 1340. kilométerénél

6. kérdés: Az elmúlt pár év alatt is már rengeteg mindent elértél az ultratávú bringázás műfajában. Mik a terveid a következő pár évre ebben a tekintetben?

Szeretném elérni a Randonneur 10000 címet, ami önmagában sok jó mókát jelent, megkoronázva a PBP-vel, ami egy 1200 km-es túra Franciaországban.A srácok elmondása szerint a bringások igazi örömtúrája az. Nem könnyű, mégis hatalmas közösségi élmény. Erről Gábor Te tudnál mesélni, ugye? Aztán mivel Svédországban és Finnországban is élnek testvéreim a családjukkal, felmerült bennem egy napvilágos éjszakai túra ötlete Északon, családlátogatással – ki tudja, mit hoz a holnap. Végül, ha a helyzet engedni fogja, remélem lesz még alkalmam az 1400 km-es horvát túrát, 4CC-t teljesíteni újra, meg újra, és újra.

 

Köszönöm szépen Peti, hogy megosztottad velem és az olvasókkal az életed egy kis szeletét, igazán inspiráló számomra, amit eddig letettél az asztalra! Még rengeteg életre szóló bringás élményt kívánok neked és remélem még nagyon sokáig tudunk együtt kalandozni két keréken. 

Címkék:

Hozzászólások

  • Jó írás. Jó volt olvasni. Köszönöm.