Magazin

Blog

Kutyával a Magas-Tátrában 5. – Csorba-tó – Lorenz-hágó

Idén nyáron kivételesen elmentem én is nyaralni, és jó szokásomhoz híven kutyástul tettem. Baráti társasággal és két beauceronnal a Magas-Tátrában töltöttünk el egy hetet, rengeteg élménnyel gazdagodva. A sorozat ezen részében a Lorenz-hágó megmászásáról, a hetünk legnagyobb kalandjáról mesélek.

Egyhetes szlovákiai túrahetünket szorgosan jegyzeteltem, hogy eme formában tudjam majd megmutatni a világnak. A felkészüléstől a megérkezésig tartó tervezést és gikszereket, majd az első és második nap túráit. A harmadik napunkról nem készült feljegyzés, ekkor ugyanis egész nap aludtam. Nem túlzás, e-g-é-s-z nap. Annyira kifárasztott a korábban lesétált 12 majd 20km – plusz a 900 és 1400 méter vertikálisan – hogy vénülő testem cserben hagyott. Szerencsére a többiek is hasonlóképp voltak ezzel és a nap a henyélés jegyében telt, csupán a negyedik nap tervezésére futotta: elhatároztuk, hogy kivételesen körbe megyünk, így megcéloztuk a Lorenz-hágót.

Kutyák a Lorenz-hágó felé vezető első vízesésnél

Óvatosan a patakvízzel!

Bár erről megoszlanak a nézetek, nekem erős a gyanúm, hogy csapatunk két tagját a Nagy-Tarpataki völgybe vezető túra során nyerészkedett forrásvíz döntötte le a lábáról. Harmadik és negyedik napjukat ágyban fekve töltötték heveny gyomorrontással. Szerencsére választott túravezetőnk, Laci, megúszta a fertőzést, így velünk tartott a Lorenz-hágóra.

Lápi rémek

Kell végre egy körtúra!

A Csorba-tavat mind meg akartuk látogatni, így egymástól függetlenül is ezt tűztük ki startpontnak. Laci javaslata volt, hogy kivételesen menjünk körbe, mivel a földrajzi adottságok miatt erre a Magas-Tátrában nincs sok lehetőség – legalábbis egy nap alatt. A szint tudtuk, hogy nagy lesz, de kilométerre nem volt veszélyes. A pihi után regenerálódva lelkesen néztünk a túra elé. A Csorba-tótól a Lorenz-hágón átkelve egy másik út vezet vissza ugyanoda, a tó egy másik részéhez.

Kis tavacskánál megpihenve

Csúcsszezon a Tátrában

Az indulás kicsit csúszott, mivel néhány gyógyteával ki kellett segítetünk a gyengélkedő barátokat, kb. 9:30 felé parkoltunk le a Csorba-tó mellett. Már megszokott módon 5€-t fizettünk a parkolásért és elindultunk a sárga jelen. Hétfő volt, de így is borzasztó tömeg. Meg kellett állapítsuk, hogy mint 3-4 ország számára elérhető legmagasabb hegység, a Magas-Tátra mindig tele van. A jelölt útvonalakon kb. délután 4-ig egymást érik a turisták. Esőben, hétköznap, valószínűleg mindig. Nyáron túráznak, télen – a járható vonalakon – túráznak vagy síelnek, vagyis állandó tömeg van. Ezzel együtt jár, hogy minden útvonal mentén a bokrok nyilvános wc-k, ezt a békát le kell nyelni – de a látvány kárpótol.

A Csorbától felfelé haladva a patak vonalát követtük, a kutyák tudtak inni, mi pedig jó sokat fotóztunk. Az első nagyobb „lépcsőhöz” érve ismét mesebeli táj fogadott, robajló vízesés, gyönyörű zöld hegyvidék. Találtunk helyet a piknikező családok közt és fújtunk egyet az előttünk álló szintmászás előtt. A jelzés a vízesés mellett vezetett fel, kicsi kerülővel.

Pici színes gyöngyök a vízesés tetejénél: ott másznak a túrázók

Kutyabarát vagy sem?

Ekkor jött oda hozzánk egy pár, akik angolul megszólítottak, és figyelmeztettek, hogy a vízesés fölött láncokkal lehet átmenni. Meredek a terep, magasra mászunk, csúszósak a sziklák, és szépek a kutyák, kár lenne értük. Ismét rám tört az a pánikroham-szerű érzés, ami a Nagyszalóki csúcs felé, a fiúk is látták rajtam. Gyorsan elkezdtek biztatni: megnézzük milyen, max visszafordulunk. Úgy voltam vele, hogy legalább a kilátásért felmegyek. A két fiú, Ati és Laci nem győztek bátorítani, még élénken élt bennük megfutamodásom emléke. Végül egy teljesen élhető szakaszra értünk, ahol a kétlábú turisták védelme miatt volt lánckorlát, hogy a folyton vizes szikláról ne csússzanak le.

Négy lábon stabilan járható volt

Kutyáim a négy lábukon stabilan átsétáltak, még csak veszélyes szakadék sem volt, ha el is csúsznak (amihez nagyon kellett volna futkosni) akkor sem zuhannak le, max beborulnak egy bokorba. Felkapaszkodtunk hát a lépcsőn, ahol egy csodás alpesi – akarom mondani tátrai – rét fogadott, kirajzolva következő “lépcsőnket” a Lorenz-hágó felé. Az ösvényünket két oldalt kétezres csúcsok szegélyezték, hátunk mögött pedig fantasztikus panoráma bontakozott ki. Ezen a ponton egy kis tavacska mellett találkoztunk egy kollégával, Andival, a szegedi áruházból. Egy darabon együtt mentünk és nem győztünk csodálkozni milyen kicsi a világ.

Visszanézve a vízesés tetejéről

Láp a sziklák közt

A völgy, amiben sétáltunk süppedős, lápos talaj volt, a kijelölt ösvény a szokásos sziklákon át vezetett. Ha letértünk róla, rögvest bokáig süllyedtünk a vízben… A szegedi csapat itt szúrt ki egy nyáj legelésző zergét. Elképesztően magasan voltak, a kutyák ha akarják sem tudják őket bántani. A Tátra aznap kicsit többet mutatott élővilágából: a fűben találtunk egy mormota koponyát is, de élőt nem láttunk.

50x-es zoommal is zajos lett a kép

Kb. egy kilométer után már a következő lépcső, a Lorenz-hágó felvezetése várt, a talapzatán egy emlékművel. Az írás szlovákul volt, annyit tudtunk értelmezni belőle, hogy 1979-ben egy repülőgép csapódott a köves sziklafalhoz, senki nem élte túl. A szilák közt láttuk a gép maradványait, megrázó élmény volt.

Szikláról sziklára

A “lépcsőig” már masszívan csak sziklalépcsőt másztunk, felérve pedig újabb tengerszemhez értünk. Itt már négy oldalról zord sziklafalak vettek körbe, és nem is értettem, hol itt a hágó? Hisz egy pici folytonossági szünet sem volt a bércek közt. De a jól megszokott színes hangyák, korábban kelt túratársaink mutatták, merre tovább. Képzeletemben a hágó fogalma egy jól járható átkelési pontként jelent meg, ám a Lorenz-hágó valójában egy fél méteres kis szakasz volt, ahol éppen csak át tudott bújni egy ember… Ekkor már 2135 méteren voltunk, életemben nem voltam még ilyen magasan.

2100 méteren

A következő szakasz a hágóig tartó szerpentin volt, ahol még másik kutya is jött velünk szembe. Bizakodó voltam, milyen zordnak néz ki, de a kis uszkár is átjött. Sőt, jött velünk szembe szőke kislány csillámos papucsban is! Lám, nem lehet ez olyan durva…

Fantasztikus panoráma…

De igen, durva volt…

2300 méter, vagyis picit magasabb a telefonom szerint a hágó szintje. Itt már kirajzolódott a hegyvonulatok közt megbújó másik tengerszem is, ez félig be volt még fagyva (július 29.-e volt). De a szerpentinen felfelé az én kutyáim is tudtak havat enni. A két fiú ekkor már kabátban jött, az eső egyszer eleredt-egyszer elmaradt, majd újra sütött a nap. 5-10 percenként pakolászták a kabátokat. Én úgy döntöttem, inkább ázok. A technikai póló megszárad, ilyen meredek menetben meg úgyis folyton melegem van. Még 2300 méteren a jeges esőben is. Komolyan.

Hóevők…

Hogy kelünk itt át?

A hágó előtt közvetlenül jött a fekete-leves. Függőleges sziklafal és a jól ismert láncok. Ott álltam izzadtan, vizesen, a szél az arcomba csapta a jeges esőt és előttünk egy határozottan nem kutyabarát hágó. Ati előrement megnézni mik a lehetőségek, Laci próbált bátorítani, én pedig újra éreztem a pánikroham előszelét. Nem volt túl magas a fal, és ha nincs velem kutya, hipp-hopp átmegyek (na jó, amilyen tériszonyom van, nem annyira hipp az a hopp). Szerencsére nem 1000 méteres szakadék volta két oldalon, de azért 3 métert sem szívesen esik az ember. Végül a két fiú segítségével láncban felvittük a két kutyát. A dögszik is ugrottak-másztak felfelé, a fiúk csak biztosítottak és irányították őket. A túloldalon lefelé már nem volt vészes, Ati figyelt rájuk és kézben emelte le őket a magas szikláról, hogy ne ugorjanak túl nagyot.

Azzal már nem számoltunk, hogy gyermekeimet biztonságban tudva nekem újra volt időm a saját épségem miatt aggódni, és a láncos kapaszkodós menet lefelé már felvetette bennem annak lehetőségét, hogy inkább itt maradok a hágó tetején. Végül a fiúk le tudtak könyörögni, de ehhez kézzel kellett rakniuk a lábamat lépésről lépésre. A konklúzió, hogy még mindig aggasztó a tériszonyom, de legalább meghozta a kedvemet a mászáshoz… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer erre adom a fejem, de ha akarok még magas hegyen túrázni – akarok! – akkor meg kell tanulnom az ilyen helyeken lejönni.

Mind átértünk

Hazafelé mindig gyorsabb

A túloldalon újabb tengerszem fogadott, és egy picit megültünk a partján, enni egyet a nagy izgalomra. Visszafelé először hasonló természeti csodák vettek körül , mint a Lorenz-hágó túlsó oldalán, majd a terep lankássá vált, itt már nem voltak jól elkülöníthető szintlépcsők. Törpefenyők sűrűjében vágtunk előre egy keskeny ösvényen, miközben baljósan villámlott és dörgött a csúcsok fölött.

A Lorenz-hágó után, lejtmenetben

A Magas-Tátra ezen magasságaiban az időjárás mindig szeszélyes. A Lorenz-hágó felé az esőkabátokat fel-le vettük és ahogy meg tudja „fogni” egy-egy bérc a felhőket, úgy be is tudja szorítani a fejünk fölé.

Sötétedett az ég alja

Lemenőben csupa víz volt minden, nagy zuhé nyomai látszottak, pedig a párhuzamos völgyben ennek nem láttuk vagy hallottuk jelét. A viharnak és/vagy a délutáni órának köszönhetően ismét kiürült a hegy.

Summázva a Csorba-tó – Lorenz-hágó – Csorba-tó útvonalat:

14 km lett a vége 1300 méteres szintemelkedéssel. A terep szokásosan nehéz, köves, két helyen láncos-kapaszkodós átkeléssel. Esőruházat, tarcsipulcsi indokolt, a tetején hideg van (konkrétan hó)! A terepen sokszor kell mászni, négykézlábazni, így a futónadrágom sajnos kevésnek bizonyult, több helyen is kilyukadt… mindenképpen strapabíró túranadrágot ajánlok! Kutyát csak jól megfontoltan ajánlok vinni erős idegzetűeknek, lehetőleg hámmal. Bár nem volt életveszélyes a hágó átkelés, a 30 kilós szörnyek fejemig emelése nem volt a legegyszerűbb feladat. Mióta lejöttünk elhatároztam, hogy beszerzek ereszkedő (vagy rövid ereszkedésre alkalmas) hámot, így a későbbiekben nem lesz ezzel problémánk. A 15 literes táskámban jól elfértem, minimum 2 liter víz szükséges, a kutyáknak ott a hegyi patak. Cipőből jól jött a magasszárú – amúgy eláztam volna a lápos hegyi réten – gyenge bokájúak meg csak azt húzzanak! 2-3 müzlivel és két szendviccsel kihúztuk a napot, menedékház nem volt az úton.

Hazafelé

Egészen élhető időben értünk az autóhoz, volt időnk délután-este kipihenni a nap fáradalmait. Még este elkezdtük kitervelni, merre menjünk holnap, ám ez majd egy következő poszt témája lesz. 🙂

Címkék:

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)