Magazin

Blog

Montis arcok - Interjú Vizdák Jánossal 1. rész

Vizdák Janit a profi montisok világában talán senkinek nem kell bemutatni, a versenypályán ismertük meg a nevét, majd egy budapesti bringabolt tulajaként kamatoztatta tudását és hozott létre egy olyan helyet, ahol főleg versenyzők tudtak végre profi technikát és szakértelmet kapni.

A mi ismeretségünk lassan 15 éves, most mégis arra kérlek, mesélj egy kicsit magadról. Hogyan indult a karriered?

"Hú, tényleg, ez így kimondva nagyon durva. Ennyire rég volt, hogy együtt downhilleztünk.

Hogy indult? Az még régebben volt… '93-ban kezdtem versenyezni, valami nagyon erős belső késztetés hatására. Egyszerűen szerelmes voltam ebbe a sportba már azelőtt, hogy hallottam volna róla. Falun nőttem fel, 2 éves koromban tanultam meg támaszkerék nélkül tekerni, nem tanítottak, csak jött magától. Hatalmas kertünk volt, egy kis saját pályát koptattam ki rajta a gyerek bringámmal. Kanyarok, ugratók, poros vagy épp saras részek. Nagy volt a mozgásigényem, de a szüleim féltettek kiengedni a forgalomba, ezért itt csapattam sokat, kicsit már ezzel elkezdődött a terepkerékpározás, egész délutánokat tudtam körözni a kis házi pályámon. Később is rengeteget jártuk a környék földútjait, már váltó nélküli bringákkal is kőkemény terepezés ment. Családdal is csináltunk pár komoly túrát, nagyapám nyaranta elvitt párszor egész napos túrákra, 6-8 évesen 100 km feletti túrák is előfordultak, részben ez is földúton. Tényleg erről szólt a gyerekkorom, nem tudatosan, hanem ez jött. Ráadásul én voltam a családi környezetben a legfiatalabb, így mindig idősebb erősebb srácokkal kellett tartanom a lépést.

A versenyzéshez az akkoriban, a TV-ben megjelenő Zöldpont műsorban látott kedvcsinálók és az éppen induló Mountain Bike Action Hungary újságban lévő versenybeszámolók adták meg a végső lökést. Minden megtakarított pénzemből vettem egy közepes szintű montit, és szüleim segítségével eljutottam az első versenyeimre. A másodikat meg is nyertem, jól ment, de a harmadik-negyedik után szüleim mondták, hogy ők ezt nem tudják sem idővel, sem anyagiakkal támogatni, csinálhatom, ha akarom, de ők nem tudnak ebben segíteni. Így innentől egyedül kellett mindent megteremtenem hozzá, és mindenhova eljutnom, többnyire vonattal.

Később, mikor már voltak komolyabb eredményeim, akkor kisebb csapatok kezdtek támogatni, amennyire bírtak, ez az időszak így is a túlélésről szólt, néha szó szerint. Aludtam fejszével a klub helyiségben, ahol sem áram, sem zár nem volt. Nem volt jó a környék… Közben azt ettem, ami a többieknek megmaradt a verseny után és nekem adták, nem voltak könnyű idők, de sokat tanított és utólag szép emlékek, bár én akkor is élveztem, minden nehézség ellenére. Tényleg sokat köszönhetek ezeknek az éveknek és a nehézségeknek, sokat profitáltam később belőlük. Abból is, hogy 16-17 évesen, próbálva magamat menedzselni, már bankigazgatókkal, meg komoly cégek vezetőivel tárgyaltam szponzorációról. Természetesen többnyire eredménytelenül, de sokat tanultam ebből is. Sokat köszönhetek és köszönök ezúttal is azoknak, akik nem mint cég, hanem mint barát és magánszemély segítettek akkoriban, ki miben tudott. Kaja, szállás, szállítás, alkatrész, bármi, nagyon sok ilyen szitu volt.

Szerencsére hamar váltottam profi kategóriára és ott is azonnal jöttek az eredmények, így azért a bringás iparágból szép lassan elkezdtek jönni a támogatók, így tudtam folytatni magasabb szinten is, ráadásul egyre jobb feltételekkel. Önerőből ez a szint már nagyon nehezen ment volna. Így is végig kísérte a pályafutásom, hogy rosszabb az anyagi hátterem, de igyekeztem ebből is előnyt kovácsolni, mást úgy sem tehettem:) Sokan akartak lebeszélni a sportról, főleg erről a sportról, de ez meg csak felhúzott és erőt adott. Szóval nekik is köszönet :)"

Sokat jártam a boltodban anno, láttam a rengeteg kupát a falon díszelegni, de mire/mikre vagy a legbüszkébb?

"Ez egy nehéz kérdés, és lehet nem is mindig ugyanaz a válasz. Most leginkább nem a legnagyobb győzelmekre, hanem arra, ami különleges valamiért, és/vagy nagyon jó formában voltam. 

Valamint arra talán, hogy nem csak egy szakágban tudtam eredményes lenni, hanem nyertem versenyeket idehaza a legmagasabb szinteken XC, Marathon, 24 órás csapat és szóló, Enduro és DH szakágban is, és ezek közül mindben indultam külföldön is. Tudtommal nincs más idehaza, aki ezt elmondhatja magáról. Ráadásul mindezt elég lentről indulva.

Ha csak az eredményeket nézem akkor a bajnoki címek mellett a 2003-as marathon EB, 16. vagy 17. hely, nem is emlékszem. Nem is számít annyira, bár az eredmény elég jónak mondható, de azért is vagyok rá büszke, mert talán egy versenyemen sem hajtottam ki magam annyira, mint itt. Volt egy komoly érzelmi töltet bennem akkor egy szakítás miatt, ott hajtottam ki magamból szerintem. Nagyon durva pálya volt. A végére mindkét tenyeremről lekopott a bőr a rázkódástól, a hátsó gumim vászonig kopott, csoda, hogy kibírta (szuper könnyű gumi volt). Annyira fájt már mindenem a tereptől, hogy már csak vicsorogtam és a könnyeim potyogtak az utolsó lejtőn, ezt nem nagyon lehet elfelejteni.

Örök emlék a 24órás verseny megnyerése is, szólóban. Az nagyon gyilkos.

Nagyon boldog és büszke voltam az első felnőtt bajnoki címemre, ami ciki, de nem is emlékszem pontosan, talán '97-ben volt. Akkor még a magyar kupa összetett győztese lett a magyar bajnok év végén. Az utolsó verseny után is holtversenyben álltunk az első helyen Ottó Józsival, aki akkor már sokszoros bajnok és az ország legjobban szponzorált top versenyzője volt, én meg egy kb. tizedét érő bringával, minmál költségvetéssel, első évesen (19) holtversenyben voltam vele. Végül én lettem a bajnok mert több nyert futam döntött ilyen helyzetben.

Egy másik nagyon, jó emlék, Felsőtárkányban '99-ben talán. Iszonyat sár, amit imádok, de pechem volt, elöl mentünk Buruczki Szilárddal, de defektem lett. Megcsináltam, de sok időt vesztettem, visszajöttem a verseny második felére, már látótávolságban volt Szilárd, de újabb defekt, ahhoz már nem volt javító szettem, de nem adtam fel. Annyira jól ment és imádtam azt a versenyt, hogy gyorsan leszedtem a gumit és felnin mentem majd másfél kört. Csak második lettem, de még az akkori szponzorom is boldogabb volt ezzel, mint a csapattársam, Szilárd első helyével. Közben Ottó Józsi is üldözött, de nem tudott utolérni felnin sem. Ahogy befutott, odajött és gratulált és valami olyasmit mondott, hogy most tudatosult benne, hogy az ő ideje lejárt, ha felnin nem tud sem fel, sem lefelé utolérni, akkor ez már másik szint. 

A speed-way után egészen új fordulatot vett az életed, a közösségi média platformjain látni, hogy rengeteget utazol és bringázol. 

Ez is egy belső késztetés volt, nem tudom megmagyarázni, nem is akarom. Csak úgy jött, felismertem, megéltem és élem még remélem sokáig. Utazónak lenni olyan, mint újra gyereknek lenni, gondtalan és szabad, teli kalanddal és felfedezéssel. Aki próbált már hasonlót, tudja miről beszélek, aki meg nem, az úgy sem érti. Kellett ez a sok évnyi meló, stressz és a versenyzés szigora után. 

Észak-Amerika nemzeti parkjai a kedvencem, ott szoktam hónapokat csavarogni, kb. szó szerint. Vettem egy montit és egy olcsó kisbuszt, átalakítottam nagyon basic lakó autónak, és elindultam szabadon csavarogni, nem volt terv, csak pár sarokpont, jó trailek kinézve. Az útvonal menetközben alakult, gyakran kaptam tippeket más utazóktól, bringásoktól, hogy mit érdemes megnézni és hol vannak szép alvóhelyek a vadonban. Néha a neten találtam új célpontot, de sokszor teljesen spontán alakult, csak belebotlottam. Imádtam minden nap - óriási kaland, és felfedezés. 

A legutóbbi három hónapos amcsi kiruccanásom megtoldottam még pár nap Hawaii (Kauai) látogatással, majd két hónap Új-Zéland és egy hónap Ausztrália után még egy hónap Indonéziával zártam. Új-Zélandon is vettem egy kocsit meg egy bringát, így ott is bebringázhattam a legjobb traileket, de Ausztráliában is sikerült jókat gurulni kint élő haveroknak köszönhetően, akiket mind az MTB sport adott nekem. De az igazi kedvenc, az marad Észak-Amerika nyugati fele. Azt nekem találták ki, nagyon várom, hogy mehessek vissza. A bringa és a kocsi kint vár. 

Amíg nem tudok utazni, belekezdtem egy új kis „vállalkozásba”, csináltam egy kis blogot a trailhead.hu-t, ahol montikat és felszereléseket tesztelek, független és hiteles módon, máshogy nem fogom csinálni soha, most ez szórakoztat, bár melós. Ez egyelőre inkább csak hobbi és energia befektetés, de remélem majd kinövi magát. Szerencsére egyelőre a szakma és az olvasók részéről is nagyon pozitív a fogadtatás."

Folytatás következik....

Címkék:

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)