Motivációgyűjtés futóverseny nélkül

Egy könyvben olvasott mondat nyitotta fel a szememet

Napi szinten mondom el a vásárlóimnak, hogy a térd nem tud fájni. A térd- és a boka-, vagy a talpon elhelyezkedő szalagok feszülése adja értésünkre, hogy valamit rosszul csinálunk. A mentális erőnkkel próbáljuk kompenzálni koordinációs hiányosságainkat. Május elejét írtak akkor, amikor megkaptam a jelzést a testemtől. A térdemben megjelenő feszítő fájdalom értette meg velem, hogy a kilométergyűjtés egy képzetlen(né vált) futó számára zsákutcát jelent a fejlődésben. Csalóka volt szembesülni a ténnyel, hiszen azt gondoltam, hogy mindent jól csinálok. Sikerélményként éltem meg, hogy eljutottam fokozatosan a napi 40 - 50 perc lefutásáig. Észre kellett volna vennem ugyanakkor azt is, hogy megmaradtam ugyanazon a szinten. 6'30"-es km-eket tudtam futni hónapokon keresztül. Ez pedig arról tanúskodott, hogy a koordinációm javításáért semmit sem tettem.

Május végén megjelenő írásom másodikfejezetében, már beszámoltam arról, hogy miképpen változtatta meg a szemlelétemet egy könyvben olvasott mondat. "Nem elég futónak lenni! Futóatlétává kell válni ahhoz hogy fejlődjünk, illetve elkerüljenek a sérülések! Így hangzott Őry István megállapítása. Visszatértem hát az 1978-ban kezdődő atletizálásom eszközeihez. A koordináció javítása, illetve a futás közben érzett biztonságérzet megszerzése volt már a célom és nem a megtett távolság. Tizenkét hetes ciklusokra bontottam a felkészülésemet. Ez sem véletlen, hiszen a Cooper tesztre való felkészülésre (12 perces futás) pontosan ennyi időt kellene szánni. Volt olyan nap, hogy 40-50 percig edzettem és nem volt benne futott km.

Az alapok lerakásában nagyszerűen haladok. A heti km számok ugyan jelentősen csökkentek, de a dinamikám és a koordinációm szépen kezdett visszajönni. Egy perccel gyorsabban teszem meg azóta a km-t. Ez még akkor is nagyon nagy szó, ha 6 és fél, 7 percről indultam el. 2-300 métereket pedig már 5 perchez közeli ritmusban is tudok futni. Az első 12 hét céljaként a 2 km lefutása szerepelt, ami 6 perces ritmust jelentett. A következő 12 hét után már az 5' 30"-es tempót szeretném elérni, majd újabb 12 hét után a 2.4 km szerepel a tervben (5'/km). Ambiciózus vállalásnak tűnik, de szerintem teljesíthető. Annál is inkább, mert az első felvonás csillagos ötösre sikeredett. (2222 m) A legfontosabb pedig az, hogy a térdem is egyre jobban működik!

Lelki muníció

Ami leginkább megkeserítette az életemet az utóbbi időben, hogy elvesztettem a futás közben érzett biztonságérzetemet. A kezelőorvosomban felmerült az SM (sclerosis multiplex) gyanúja, de egyelőre nem nyert bizonyítást. A COVID-dal sújtott évek alatt nem ez volt az elsődleges az orvostársadalom számára. Nincs is ezzel semmi gond, de nekem meg kellett keresnem a kapaszkodókat. Évtizedeken keresztül a desszertet jelentette számomra a futás. Jó ideje pedig egy keserű pirula, amit ha nem veszek be, akkor jelentősen csökkenhet az előttem álló évek száma, illetve annak minősége. Hogyan édesíthetem meg? Merül fel a kérdés. A családom és a munkám által nyújtott örömök mellett szükségem volt egy kis extrára. 

Nagy élményt jelentett számomra, hogy a júniusi olaszországi kiruccanásunk során újra futhattam abban a firenzei parkban, ahová 1989-ben harmadik helyen futhattam be a maratoni táv végén. Barátra majd évek múltán edzőre is leltem akkor. Mindkettőjükkel sikerült találkoznom, ami nagyon sokat jelentett számomra. Lányom olasztagozatos gimnáziumban végzett, ezért nem okozott különösebb gondot neki, hogy felvegye a kapcsolatot a 30 évvel ezelőtti edzőmmel, Fulvióval. Megnézte a mozgásomat, és néhány jó tanács után úgy köszönt el, hogy találkozunk jövőre a Firenze Maratonon. Harmadik héten jártam akkor az atléta múltam alapjainak újrarakásában. Nekem most nem ez az elsődleges célom, de megerősítésnek mindenképpen jó volt hallani az optimista kijelentését. A másik nagy hatást a könyv írójával való találkozás gyakorolta rám. Nyolcadik hétnél tartottam a programomban, amikor nagyon hosszú idő után egy futóedzésre látogattam el hozzá, a Margitszigetre. Kellett egy kis idő, míg sikerült magamra találni, de egy 5'43" és az azt követő 5'41"-es km (2 perc pihenővel) lefutása egyértelművé tette számomra, hogy jó úton járok.

Zsákos futó lettem!

39 éve már, hogy augusztus első szombatján a Tatai vár lábánál indul és végződik a legkedvesebb hazai versenyem. Nem tudtam minden évben rajthoz állni, de az elmúlt két évben ott gyűjtöttem lelki pluszt a gyógyulásomhoz való küzdelmemhez. Tavalyelőtt egy 2,2 km-es futással indítottam el a váltónkat, tavaly pedig már a 4,8 km-es befutó szakaszt vállaltam el. Jó lett volna az idén a 6,6 km-es középső részt elvinni. Másként alakultak a dolgok, de azért az idén is sokat adott a Tatai-tó festői környezete. Ott tartottuk meg a Decathlon, futás részlegén dolgozó kollégáinak az éves gyakorlati képzését. Jó alkalmam nyílt megkerülni az Öreg tavat  (7070 m). Mivel 9 órakor már jelenésem volt, ezért a hajnali órákban kellett megtennem a vállalásomat. 

Az akkori állapotomat tekintve egyértelmű volt, hogy ez egy túlvállalásnak is felfogható küldetés volt akkor, de a lelkem szükségét érezte. Nem bíztam hát a véletlenre. Két évvel ezelőtt egy készletkisöprés alkalmával megvett futózsákkal indultam az utamra. Viccesnek tűnt a helyzet hiszen egy 1/6 maratonra mentem. Álmomban sem gondoltam, hogy a múltamat tekintve ilyen rövid távon szükségem lehet rá valaha. Volt olyan versenyem, ahol frissítés nélkül futottam le a maratont, és 1/2 maratonig sosem ittam. Most pedig öreg fejemmel, már 7 km-en is izotóniás italt szürcsölgetek. Futásom során döbbentem rá, hogy hihetetlen biztonságot nyújt. Nekem most éppen erre volt a legnagyobb szükségem. Mint látjátok, nem kellett idén versenyeznem ahhoz, hogy megint felvértezzem magam egy pár hónapra való motiváló tényezővel.