Magazin

Blog

Négy éve vágtam bele - Tájlovassá válásom története

Talán még emlékeztek első cikkemre, amelyben a tájlovaglással kapcsolatos első élményeimet osztottam meg, a 2018-as első edzőtáborom élményeit. Akkor nem gondoltam volna, hogy ez az új, élménydús sportág ilyen meghatározó része lesz az életemnek.

Azóta eltelt néhány év és lovammal, Almaborral szerves részévé váltunk a tájlovas közösségnek, immáron negyedik versenyszezonunkon vagyunk túl több-kevesebb sikerrel. Megpróbálok egy teljes, átfogó képet festeni az elmúlt években történtekről. 

Kezdjük a legelején!

2018 novemberében ismerkedtem meg ezzel a szakággal. Lelkes galopp munkalovasként és akkor már egy éve hobbi lótartóként szerettem volna valami újat kipróbálni, amit saját lovammal űzhetek, de a közös terepezéseken azért túlmutat. Az erdőjárás, a természetben bolyongás izgalmát azonban szerettem volna megtartani, hiszen láttam lovamon is, hogy ez őt is feltölti, főleg, ha ezt más lovakkal teheti. Így kerültünk közelebbi kapcsolatba a fent említett sporttal a 2018-as edzőtábor során, és így indultunk el közös utunkon Almával a tájlovaglás világába, melyben azóta már négy szezont töltöttünk el.

De mi is ez a szakág?

A tájlovaglás, vagy tájékozódási lovaglás lényegében olyan, mint a tájfutás, csak lóháton. A versenyek során egy térképet kapunk az indítást megelőző öt percben, amelyen pontok vannak bejelölve egy adott területen belül, természetesen erdőkön és mezőkön elhelyezve. Ezek megtalálásához a térkép jelzéseinek ismerete (domborzat, növényzet, terep járhatósági jelzései, utak, vizek, tereptárgyak) szükséges, hiszen azok segítségével tudjuk megfelelő sorrendben összegyűjteni a kijelölt pontokat. Egy verseny alkalmával általában 13-20 km-t teszünk meg, a térképen jelölt állomásokat megkeresve, és egy úgynevezett menetlevélen szúróbélyegzővel jelöljük, hogy a megfelelő pontot találtuk meg az erdőben. 

A szintidő általában 1,5-2 órás, így a versenyt jórészt ügetésben és vágtában tesszük meg, a lyukasztáshoz többször leszállva a lóról, vagy akár ló nélkül megközelítve az adott bóját, hiszen a legfontosabb lovunk és saját magunk egészsége és épsége. A tájlovas versenyek általában csapatban zajlanak. 2-3 fős csapattal indulni a legideálisabb, mert akkor van a csapatban egy térképész, egy csetelő/lyukasztó és egy harmadik fő esetén még egy tag, aki az iramot tudja biztosítani. 

A legtöbb verseny esetén nem a gyorsaság számít, hanem a minél pontosabb tájékozódás. Sokszor a gyorsasággal csak mellé lövünk, mert gyorsan túl lehet szaladni az adott ponton. Mindemellett az ember pár verseny alatt azt is megtanulja, hogy sose bízzon a térképen rajzolt utakban… Magyarország tájfutó térképei nem mai darabok, így van olyan út, amely már nem létezik, de közben száz másik termett ott, ahol a térképen nincs is rajzolva.

No de akkor mi alapján tájoljuk magunkat az erdőben?

A legfontosabb a domborzat! Abban biztosak lehetünk, hogy az 20-30 év alatt nem változott! Ami még sokat segít, a növényzet és vizek. A tereptárgyak egy része szintén hasznos, hiszen egy bánya, egy nagyobb gödör, egy régóta növekvő jellegfa szintén nem vándoroltak el az évek múlásával. A lényeg, hogy sose bízz az utakban… Ezt jól megtanultam az elmúlt négy szezonom során! :)

Most, hogy már tudjátok, hogy miről is szól ez a szakág, és hogy milyen izgalmakkal kell útközben szembenéznünk, lássuk, hogy a lóval való erdőjárás szeretetén kívül mi miatt kedveltem meg ennyire ezt a világot! Azon túl, hogy minden hónapban egy hétvégi kihívást jelent, hogy ezeken a versenyeken helyt álljak, egy remek társaság részesévé válhattam, akik befogadók és segítőkészek. Ugyan versenyről beszélünk, de sokszor az erdőben is segítjük egymást, mikor két ellenfél csapat összeakad valahol… Miért ne tennénk, hisz mindannyian az élményért és a jó levegőn, jó csapatban eltöltött órákért csináljuk, a végeredmény már csak grátisz! Az elmúlt évek során a szakágnak köszönhetően rengeteg szép helyre sikerült eljutnom lóháton, hiszen a versenyek több nyugat-magyarországi és jelenleg egy kelet-magyarországi helyszínt ölelnek fel. 

A tájlovaglás “őshazája” Sümeg, de a Zalai- és Somogyi - dombságban, valamint a Bakony egyéb tájain is rendeznek versenyeket, az idei évben pedig a Szegedi síkságon is kipróbálhattuk a tájékozódást. A versenyek a lovak számára is igényelnek felkészítést, hiszen nem túl etikus egy lovat nulla kondival kitenni egy hegyet-völgyet-dombot átszelő nyargalásnak, így a havi egy versenyre Almával mi heti 3-4 edzéssel készülünk, melyben vannak terepedzések és természetesen lazító idomító edzések is. 

Általában évente 6-7 versenyre tudunk eljutni, így a szezonra kiírt bajnokságban is részt tudtunk venni eddig minden évben. (A szezononként 8-11 versenyből 5 versenyen való indulással helyed van a bajnokságban.) Az idei szezon különleges volt számomra, mert idén új csapattal vágtunk neki, amelyben a térképész szerepe hárult rám. A korábbi évekbeli csapattársaimtól rengeteget tanultam, amit most igyekeztem kamatoztatni, néha több, néha kevesebb sikerrel. A bajnokságot így végül idén a 6. helyen zártuk, de büszke vagyok rá, hogy minden versenyt épségben végig csináltunk, és (majdnem) minden pillanatát élveztük! 

A cikkben elhelyezett képekért köszönet Virág Györgyinek!

Címkék:

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)