Magazin

Blog

Sport rákbetegség után

Ahogy telnek az évek és fakulnak az emlékek, azt tapasztalom, hogy azok a pillanatok maradnak meg élesen és tűpontosan az emlékezetemben, amelyeknek így utólag átgondolva óriási szerepük volt abban, hogy ma teljesen egészségesen élhetem az életem, hogy napi hármat edzhetek, és a kajakozást versenyszinten űzhetem. - Opauszki Péter története

A sport motiválta a gyors és maradéktalan gyógyulásomat.

A sport húzott ki a gödörből és adott mindig olyan, gyakran irreálisnak tűnő célokat, melyek nem hagyták, hogy sokáig a betegségem és az ágy foglya legyek. Az egyik legélesebb kép, a nyolc kórházban töltött hónap alatt az, amikor a szegedi gyermekklinika előtt a Tisza parton néztem a kajakosokat a tolószékemből és éreztem, hogy visszatérhetek hozzájuk, hogy ez a leukémia nem fog ki rajtam és hogy meg fogok gyógyulni. Járni nem tudtam és erőm sem volt, lélekben azonban olyan erőt éreztem magamban, hogy már az olimpiára készültem gondolatban. 

Az elhatározásomat követően jelentősen javulni kezdett az állapotom. 

A másik emlékem, amikor két kezelés között hazatérhettem három napra és lementem a csónakházba, ahol a Tiszavirágos csapattársaim akkor kezdték a szokásos napi edzésüket: sóvárogva néztem, amint vízre szállnak a kajakokkal. Úgy éreztem, nekem is mennem kellene velük, hogy meg tudnám csinálni. Néztem az evezőmet és a hajómat és biztos voltam benne, hogy a következő szezont már velük együtt fogom én is kezdeni. 

Álltam ott kopaszon, szemöldök nélkül, súlytalanul, csont és bőr soványan, de lélekben megint nagyon erősnek éreztem magam, láttam amint ülök a négyesben elöl és elsőnek érünk a célba országos bajnokságon. A következő szezont elkezdem a csapattal és ültem elöl a négyesben és ezüstérmet hoztunk a korcsoportos országos bajnokságról. 

Péter ma már naponta többször is edz és pár hónapja gyógyultnak nyilvánították.

Pedig senki nem hitt abban, hogy a céljaim közelébe érek. 

Szerintem a környezetemben, minden túlzás nélkül mondhatom, hogy kevesen hitték, hogy a fenti terveim megvalósítom. Miközben mindenki a gyógyulásomért fohászkodott, aközben gondolatban én már egészséges voltam és versenyezni készültem. Így a környezetemmel néha elbeszéltünk egymás mellett és szerintem kicsit őrültnek hittek. A lényeg, hogy az idő engem igazolt. Ma egyre többször jut eszembe edzés közben és mindig megnevettet az a kép, amikor az intenzív osztályon félálomban arra gondoltam, hogy hazamegyek és kinyomom a 100 kg-ot fekve. Ez a kép mindig mosolyt csal az arcomra, rettentően sokat kellett érte dolgoznom, és eltelt pár év is a megvalósulásig. Jó kis cél volt mondhatom, így utólag kissé túllőttem az akkori képességeimen, de megérte, mert hihetetlenül büszke voltam magamra. 
A rossz napokra, hetekre már csak halványan emlékszem, elmosódtak a képek és mára nem tűnik olyan szörnyűnek semmi, ami a kemoterápiás kezelések alatt történt velem. Kibírtam. Mert voltak álmaim, voltak céljaim és volt motivációm. Mert akartam és akarok, szeretek élni. A sport volt, ami leginkább életben tartott és ma is az, ami igazán motivál. Boldog vagyok, ha evezhetek, úszhatok, futhatok, bicajozhatok, vagy akár egy új sportot kipróbálhatok. Minden sorstársamnak kívánom, hogy találja meg a saját motivációját, mert érdemes küzdeni és nyerni. Minél lehetetlenebbnek tűnik az álmod, annál nagyobb öröm, amikor célba érsz. Merj nagyot álmodni és valósítsd meg!

Címkék:

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)