Magazin

Blog

Szuado 40 tt - teljesítménytúra a Mecsekben

A Nagy Elsők mindig emlékezetesek. Ilyen az első 40 km-es táv is, amit a Fekete Bárány természetjáró egyesület rendezésében éltem meg kedvenc vidékemen, a Mecsekben. :)

A Szuadó túrák mindig is nagy kedvencei voltak a baráti társaságnak. Miután újabban rákaptam a futásra - terepfutásra, ezalkalommal úgy gondoltam kemény leszek. Életemben először bevállaltam egy 40 km-es távot. Az eddigi leghosszabb túrám 32 kili volt, így olyan nagyon nagyot nem ugrottam, de azért ez már egy igazi mérföld... izé, kilométerkő.

A csalóka tavasz

Mikor úgy viszel 5 réteget, hogy tudod, a java a táskádban végzi... Reggel 7-kor indultunk neki a túrának, mivel még relatíve korán sötétedik. Úgy kalkuláltunk, hogy a 10 órás szintidő körülbelül reális lehet a teljesítéshez. Kivételesen nem Teca mamától (pécsi erdőjáróknak nem kell bemutatni e kultikus intézményt) indultunk, hanem az ugyancsak kulináris értékeiről híres Csülök bártól. Kicsit kényelmetlen volt ennyi kutyával (összesen öt volt a társaságban) keresztülsétálni a falun, ahol minden helyi erő a saját kerítése mögül üvöltött. Aztán hamar elértük az első jelet és elindultunk a Babás-szerkövekig vezető kaptatón. Korán reggel még elég csípős volt az idő, de a szint megtette a hatását. Alig fél óra múlva már mindenki vadul vetkőzött. Én vékony futónadrágot és ujjatlan túrafelsőt választottam alsó rétegnek - optimistán készülve az ígért 22°C-ra. Erre jött rá egy Wedze aláöltözet és kedvenc Quechua lightshell kabátom. Kicsit kevés volt ez a szerelés a becsekkolás - elindulás idejére, viszont elég vékony ruhákból állt ahhoz, hogy ne foglaljon sok helyet a nap folyamán a táskában. 

 Egy jó hátizsákra kívülről is tudsz pakolni

 

Végig a Mecsek legszebb részein...

Patacstól felmászni a szerkövekig, majd onnan a Sasfészekre (egy kis négykézlábazós a sziklákon) nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé. Cserébe utána már sokkal kényelmesebb terepen vezetett az utunk egészen a Szuadó-völgyig. A Laci forrásnál váltak el útjaink a 25 km-es távon induló baráti társaságtól, onnantól kettesben, két kutyával mentünk tovább. Kicsit elcsúsztunk a Szuadó barlang magasságában, de nagyot nem kerültünk vele. Onnantól viszont sikerült szépen a térképen maradni. Átmentünk Orfűre, végigjártuk a falut, utána az utunk átvezetett Mánfa felé. Ezen a szakaszon (a Szuadótól kezdve) általában hatalmas a sár, nehéz a terep a rengeteg víz miatt, ám most olyan szárazság volt, hogy egész kényelmesen tudtuk teljesíteni, de azért akadt még annyi tartalék a forrásokban, hogy a kutyáknak volt miből innia. Ezt úgy általában folyamatosan tették, lehetőleg spa-jelleggel belefeküdve a legmocskosabb részeken. 

 Cserkész forrás és spa ala Pogo : )

 

Félút, checkpoint, rozé

A Lóri kulcsosháznál volt a túratávunk fele, itt találkoztunk az első ismeretlen túrakutyával, a pontőr Negróval. Nagyjából eddig a pontig a kolbis-medvehagymás szendók és a hátunkon hozott víz tartották bennünk az erőt, és már kezdett is megfogalmazódni részünkről némi sértettség a szegényes ellátmány miatt. Itt szerencsére kárpótolva lettünk: zsíros- és lekváros kenyér, finom szörp, és villányi Polgár borok vártak. A kutyáknak adtak egy kis vizet (bár, mint mondtam, folyamatosan hidratálták magukat) és csurrant-cseppent nekik egy kis zsíroskenyér is. A fehérbort óvatosan mertem csak szopogatni, de végül nem vett rajtam revansot. :) 

Nincs olyan, hogy egy beauceron elfárad...

A 20. kilométer magasságában vártam némi változást a kutyáimon, de igazából csak annyit vettem észre, hogy több vizet igényeltek - bár kifejezetten meleg nem volt. Fáradtság jelét nem láttam rajtuk, picit visszafogottabbak lettek ugyan, de vegyük hozzá, hogy a mi 20 km-ünk nekik volt legalább 30, ha nem 40... A talpak miatt aggódtam picit, de szerencsére a beton nem tett kárt bennük, utána pedig már kutyabarát volt a talaj. Mielőtt megköveznétek, természetesen vittem kutyatálat és felkészültem arra, hogy esetleg hozott anyagból itatok, de a Mecsek viszonyait ismerve ez csak vészterv volt, szerencsére forrásokban bővelkedik a vidék. 

 Lemmy és Pogo a Kőlyuknál

 

A holtpont, és ami utána jön.

A félút előtt már egy-egy emelkedőnél éreztem, hogy ezt nagyon nem kívánja a testem, és a tempónk is romlott némileg, de lefelé illetve síkon sokat tudtunk javítani. Hogy mi is ért utol, azt nem tudnám pontosan behatárolni. Nem annyira testi kimerülés, hisz a lábam bírta, levegőt kaptam, nem volt olyan forróság, és a rossz térdem sem kezdett rá a szúrkálódásra... Inkább amolyan "nemár, hogy megint felfelé megyünk" dacot éreztem, és végig a navigátorom kérdezgettem, hogy a következő ep-ig mégis hány métert ír az itiner - mert amúgy tutira nincs igaza. :) Végülis Mánfa, Kőlyuk magasságában sikerült átesni ezen, mikor a sziklákkal kimosott mederben másztam felfelé nem értem rá a nyomorommal foglalkozni, sokkal fontosabb volt, hogy ne törjem ki a bokám... Majd Zsidó-völgybe feljutásunk örömére jött egy újabb négykézlábas kaptató várt, igaz ez már egyenletes talajon. Innen Remete-rétig eseménytelen volt az út, lassacskán a beszédtémákból is kifogytunk, csak mentünk előre. Sós-hegyi kilátónál volt a következő bőkezű checkpoint, ismét borral és csupa-csupa szénhidráttal (minőségi csokik és nápolyi) vártak. Igyekeztünk nem sokat időzni, mert erre a szakaszra nagyon visszaesett a tempó, és attól féltünk, nem érünk be szintidő alatt. 

 Laci-forrásnál

 

Az utolsó tíz kiló - már fél lábbal is

Sós-hegyről lefelé Éger-völgyig már otthonosan mozgok, erre voltunk nemrég Pogival futni, medvehagymázni, ismerek lassan minden kanyart. Ezen a szakaszon már kezdtem érezni, hogy hiba volt nem megállni, mikor először kezdte piszkálni valami idegen test a talpamat, de mindent a tempóért:  nem állunk meg, innen már kibírom. Aztán persze nem volt az olyan egyszerű, hogy Éger-völgy és onnan majd becsattogunk a Csülökbe... A végére kaptunk még egy kis szívatást... Fel Éger-tetőre, és onnan a kis utakon vezettek le vissza Patacsra.

Sose ülj le!

A rutinosabbak tudják, miről beszélek... :) Egy 30 k után is nehéz felállni, de mikor a 40 kili végeztével leültünk a nevezéssel járó babgulyáshoz már tudtam, hogy jó ötlet volt átadni a pasinak a slusszkulcsot... Ólommá vált lábakkal pingvinjárásban totyogtam el a kocsiig és nagyjából így is maradtam másnapig. A zoknimba szökött kósza szöszmösz sajnos csinált egy csúf vízhólyagot, de ezt leszámítva a cipő- és zokniválasztás jónak bizonyult. A lábbeli kapcsán nagyon eltérőek a túrázók nézetei, nem is akarok mélyebben belemenni - talán majd egy másik posztban - de ezennel végérvényesen elköteleztem magam az alacsonyszárú cipők mellett. A magasszárú bakancsaimat sem fogom persze kihajítani, megmaradnak rossz időjárás esetére, de az biztos, hogy kényelmesebb volt a túra alacsony cipőben.  

Hozzászólások

(nincs még hozzászólás)