Újramaraton 2. rész

Minden ember életében vannak olyan "pirosbetűs" napok, amiket évről évre meg szoktunk ünnepelni szeretteink körében. Ezek javarészt születés-vagy névnapok, illetve a házassági évfordulók. Egy sportoló életében még tovább színesedik a paletta, hiszen a nagy győzelmek dátumai is örökre emlékezetesek maradnak. Vannak még olyan események is, amikre mérföldkőként tekinthetünk vissza az évek során, mert változást vagy éppen megerősítést hozhatnak számunkra. Az én életemben a szeptember 29. egy ilyen nap.

Újratervezés

25 évvel ezelőtt még pozitív élmény fűződött ehhez a naphoz, mert Földingné Nagy Juditot segíthettem az országos csúcs eléréséhez, a Berlin maratonon. Két éve pedig, egy ezen a napon bekövetkezett futóbaleset vetett véget a hosszú évekig tartó "tévelygésemnek", egy izomszakadás formájában. Rá kellett döbbennem, hogy sürgősen változtatni kell az évtizedek alatt berögzült metóduson. Tudom, hogy visszásnak tűnik a helyzet, hisz egy sportoló akkor boldog, ha sérülés nélkül roboghat az álmai megvalósítása felé. 41 évig én is ezt tettem, de akkor döbbentem rá, hogy a megváltozott munkaképességű "titulus" a sportolói mivoltomra is vonatkozik. A mentális erőmről és a fájdalomtűrés határairól mindig is híres voltam, hisz a tehetségtelenségemet ezzel a két tulajdonsággal tudtam leginkább kompenzálni. Igen ám, de ha úgy érzi az ember, hogy az eddigi élete, illetve annak minősége veszélybe kerül, akkor még inkább elkezd ragaszkodni hozzá és a "tartalékokhoz" nyúl. Megszállottként menekültem előre a betegségem elől, de pont az ellenkezője történt annak, amit vártam az erőfeszítéseimtől. Figyelmen kívül hagytam a  testem jelzéseit, és elkezdtem károkat okozni benne. 

Egy célért futni újra

Hosszú évek teltek el, amíg rájöttem, hogy az lesz a legjobb megoldás, ha a megváltozott körülményekhez igazítom az eszközeimet. Gyökeresen változtattam az azt megelőző évek szokásain. Nagyobb hangsúlyt helyeztem a terhelés és a pihenés arányának megteremtésére. Hűséges társammá vált a masszázshenger, és az ugrálókötél. Különböző keménységű gumipántokkal erősítem a csípőmet, és utána teniszlabdával lazítom ki. A felismerésnek köszönhetően, az egykor bázisnak számító 42 Km lefutása újra bekerült a tudatalattimba, amire egy ezernapos programot dolgoztam ki. Már a tervezés pillanatában boldogságot éreztem. Óriási felelősséget vettem a nyakamba, de egyértelműen pozitív irányba változtatta meg a mindennapjaimat. Nekem a maraton már nem egy versenyszám, hanem a fizikai és a mentális állapotom fokmérője. Ha eljutok oda, hogy újra teljesítem, akkor egyértelmű, hogy lesz több is.

Az én célom már nem a sebesség fokozásáról szól, hanem a biztonságérzet visszanyerése, amit évtizedeken keresztül jelentett a futás számomra. Ehhez pedig megtaláltam a megoldás kulcsát, és már jól, és jóra tudom használni újra a futást. Aki a futásomat látja, joggal gondolhatja azt, hogy a testem tiltakozik ellene. Én viszont megint biztonságban érzem magam, ha futni indulok. Már a versenyen való részvételtől sem riadok vissza, aminek az ékes bizonyítékaként két versenyen indultam augusztusban. Elsején egy rövidebb szakaszt teljesítettem a legkedvesebb hazai tömegfutó versenyemen. Három héttel később, az eddig nem használt izmaimat fokozatosan terhelve másfél év alatt jutottam el oda, hogy a maraton egynegyede (10,5 Km) sem okozott különösebb gondot Ócsán. Igaz, már nem 35 percig tart, mint versenyző koromban, hanem éppen a duplájáig, mégis hihetetlen örömöt jelentett. Megerősítette bennem a tudatot, hogy jó úton járok. Az "új testem" legmagasabb teljesítőképesség határát jelentette ekkor. 

90 percig tartó öröm 

A napokban pedig eljutottam a 14 Km-ig, ami már a maraton 1/4-e. Nem is akármilyen körülmények között. 22 évvel ezelőtt költöztünk Inárcsra, ahol rengeteg útvonal közül válaszhattam, legyen az terep vagy aszfalt. 2015-től azonban szűkültek a lehetőségeim, mert egyre nagyobb korlátozottsággal és fájdalommal éltem a mindennapjaimat. Így aztán maradtak a kisebb körök. A 2019-es izomszakadást követően egy 200 méteres lakótömb megkerülésével kezdtem, ma pedig már másfél órát tudok futni azon a "pályán", ahol a magyar csapat a Párizs - Dakar rally-ra szokott készülni. 6 és fél év után merészkedtem ki oda, és leírhatatlan örömöt éreztem, miután szerencsésen hazaértem. Az egészségi állapotom ugyan nem lett jobb az évek során, hiszen egy visszafordíthatatlan folyamatról (Bechterew-kór) beszélünk.

A mentális kezelésében és a lehetőségeim felismerésében viszont egyértelműen előre léptem. Mindezek ellenére az eredeti tervet módosítanom kellett. Most a 2023 ősz tűnik reális vállalásnak, de nem kizárt, hogy már májusban, az 58. születésnapomon teljesíthetem a 58-ik maratonomat. Az 1000 napos programomnak 2022 november 27-én lenne vége, de néhány pozitív változás miatt nem leszek abban az állapotban, hogy a kitűzött minőségben fussam le a maratont. 20 helyett már 30 órában dolgozhatok, és a hőn áhított tetőfelújítási programot is megvalósítottuk a nyáron. "Csak" lefutni nem szeretném, mert az nem tenne boldoggá. Lassan, de biztosan közeledem ahhoz az állapothoz, hogy a versenyzésemmel és a teljesítményemmel, újra örömöt okozhatok a környezetemnek és magamnak. Október végéig a szokásos heti 6 futás helyett csak 4-5 alkalommal futok, hogy feltöltődjem a november elején kezdődő alapozásra, amit nyugodt szívvel nevezhetek a felkészülésem második felvonásának.