Futrinka Utca közösségi futás
A Sportolj Ma! kezdeményezésnek köszönhetően lehetőségünk nyílt arra, hogy ne csak a vásárlótérben találkozhassunk a futni szeretőkkel, hanem akár a sportpályán is. 2017 augusztus elsejével indítottam útjára Futrinka Utca néven a közösségi futásunkat. Akkor még javarészt kollégáim kísértek utamra, de hamarosan elkezdtek szivárogni kívülről is, és mára megfordult a tendencia. Alkalmanként 8-10 fővel vágunk neki az egy vagy két körünknek. A hab a tortán az, hogy időközben egy fantasztikus közösség kovácsolódott össze. Barátságok köttettek, melyek már túlmutatnak a keddi közös futásainkon. A hét más napjain is futnak időnként, hétvégén pedig együtt mennek versenyre. Amikor elkezdtem, álmodni sem mertem szebbet!
S akkor nézzük a két utat, ami a végén összefut. Az illemkódex szerint a hölggyel kellene kezdenem, de meggyőződésem, hogy a novemberben érkező úrnak komoly szerepe van mindabban, ami később Andival történt.
Jani útja
Egy ötvenhez közelítő férfi keresett meg minket, hogy március végén szeretné lefutni a maratoni távot. Testbeszédéből kiolvasva félszeg, visszahúzódónak tűnt, ezért óvatosan kérdeztem futó előéletéről, illetve szokásairól. Kikerekedtek a szemeim, amikor közölte, hogy mindössze fél éve fut, de 55’ körül teljesítette a SPAR maraton 10 km-es betétszámát. Nem faggattam arról, hogy miért ennyire fontos neki ez, mert éreztem, hogy szinte perzsel a mentális erejével. Azon kezdtem törni a fejem, hogy milyen eszközökkel induljunk el, és meg sem próbáltam lebeszélni róla. Pár évvel ezelőtt még ezt tettem volna, de mivel nekem el kellett engednem az álmaim a futópályán, ezért pontosan tudom, hogy ez mennyire nehéz. Stratégiám a következő volt, amivel célba érhet úgy, hogy ne csak egy egyszeri élmény legyen belőle, hanem életformájává válhasson a futás, akár élete végéig: legalább ötször tudjon futni egy héten, úgy, hogy közben senki és semmi ne sérüljön körülötte. Hetente egyszer szeretném látni futni, és a verseny előtt három héttel el kell jutni a 36 km-ig.
Elindultunk Jani útján, és őszintén mondhatom, hogy nagyon sokat kaptam a közösen megtett utunkon. Az idő rövidsége miatt az atlétikai módszertanból semmilyen eszközt nem használtam a jóleső könnyű futáson kívül, mert így regenerálódhatott a leggyorsabban. Ahogy teltek-múltak a téli hónapok, szépen gyűltek a lábaiban a km-ek. A futás mindinkább életformájává kezdett válni, és a történet már nem is annyira a maratonról szólt. A félszeg, visszahúzódó, szinte szorongó, önbecsülésében és lelkében megtört emberből egy szerethető, jó humorú, kedves srác és közösségem oszlopos tagja lett. Nekem ez legalább olyan fontos, mint az, hogy le tudja futni a maratont vagy sem. Persze közben mérföldes léptekkel közeledtünk a hőn áhított cél felé. A kritériumot jelentő 36 km-t is gond nélkül megugrotta, sőt a körök adta lehetőség miatt 37,5 km lett belőle. Jani, mint oly sokan, érzelmi alapokon választott magának versenyt. Balatonfüreden, a Tagore-sétány több száz éves fái vigyázzban állva várják őt a célban, ahová az elmúlt 25 év emlékei kötik. "Józsi! Nekem oda befutni olyan, mintha hazafutnék" - mondta. Két nappal a rajt előtt átvillant az agyamon, hogy te jó ég! Nem Almádi, hanem Akali felől mész Füredre. Hirtelen meghűlt bennem a vér, hisz 28 km-től egy hullámvasúttá válik a pálya majdnem 40 km-ig, amire nem készültünk fel. Pár másodperc múlva megszólalt: "Józsi! Ezt a maratont most megcsinálom, és utána megtanítasz futni".
Dobtam egy hátast és örömmel konstatáltam, hogy bármennyire is kiszámíthatatlan táv a 42,195 km, ez az ember most életének abban a periódusában van, amikor elpusztíthatatlannak érzi magát. Persze ezzel a névvel könnyű, mondhatnánk, hisz Erős Jánosnak hívják. Azért nem volt ennyire egyszerű. Egy befogadó közösségre lelt, ahol erőt gyűjthetett, és visszatalált régi önmagához. A firenzei jubileumi rajtszámomat ihletve, egy Futrinka Utca 25-ös pólót csináltatott magának, és aláírattatta mindenkivel, hogy minket is elvigyen magával hosszú útjára. Jöhetett hát a nagy nap! A cudar időjárás és a dombok sem akadályozták meg Janit abban, hogy hazaérjen! Megállás nélkül teljesítette a távot 4 óra 25’-re! Csapatunk példaképévé vált. Időeredményére is méltán büszke lehet, de leginkább arra az útra, amit felkészülése során megtett önmagához!
Andi története
A másik út egy egészen más történetről szól, kis túlzással mondhatnám, hogy pont az ellentéte. A vége azonban itt is a maratoni táv teljesítése végén megélt, és az azóta is tartó eufóriáról szól. Többször kérdezték már tőlem: nehéz-e lefutni a maratont? Mindenkinek azt feleltem, hogy lefutni már nem nehéz, ha végig tudsz menni a hozzá elvezető úton. Alázat, hit, szorgalom, kitartás, türelem és a végén a verseny már jutalomjáték.
Andit, amikor megismertem, rögtön láttam, hogy egy sokat próbált lelkes futóról van szó. Mozgása szépen kialakult, a sok futott km-nek köszönhetően gazdaságos, és ha kell, akkor gyorsan is tud futni. Már októberben eldöntötte, hogy idén megvalósítja régen őrzött álmát. Nem volt kérdés számomra, hogy képes rá, hisz szinte minden adottsága megvan hozzá: edzettség, keringés, versenytapasztalat 30 km-ig. Ami viszont egészen más helyzetet teremtett, hogy a türelem és az önmagába vetett hite hibádzott egy kicsit. Túl akarta biztosítani a dolgot és már edzésen le akarta futni a versenytávot. Nincs ezzel egyedül, gyakran hallok ilyet. Ha szóba jött a maraton, amit ő tűzött ki célul, ijedtség és félelem látszott a szemében. Jani mentális erejéből kellett valahogy átadni. A keddi közös futásokon kívül is időnként együtt futottak, és a csapat biztatása, valamint a belé vetett hite is szemmel láthatóan jó hatással volt rá.
A Keszthelyi Kilométerek lett volna a nagy nap, de az iramfutó és egy frissítési baki szertefoszlatta az álmait. Jóval gyorsabban futottak a megbeszélt tempóhoz képest. Csodálkozom és dühít, hogy ilyen megtörténhet egy versenyen. 32 km-ig így is eljutott kínok közepette, de szerencsére ott intelligensen elengedte, hisz ünnepelni ment, nem „meghalni”. Egyértelmű volt, hogy normális körülmények között a hiányzó 10 km is meglett volna. Érthető módon nem vágyott versenykörülmények közé, amit egyébként nagyon szeret. A megszokott 5,5 Km-es körén szerette volna bebizonyítani magának, hogy képes rá. Tiszteletben tartottam döntését, de ragaszkodtam hozzá, hogy ott lehessek. A csapat többi tagja is jelezte segítő szándékát. Ekkor jött egy mentő ötlet: találni a versenynaptárban egy olyan maratont, ami egyben váltófutás is, így akár végig „foghatjuk” Andi kezét. Július 8., Tata. Hurrá! Ez kell nekünk! Álmodni sem lehetett jobbat. A keddi futásunk után bedobtam a témát, és jött a hidegrázás. Pillanatok töredéke alatt eldőlt a kérdés, hogy mit fogunk csinálni július 8-án 10 órától. A slusszpoént Lóri vitte el. Ugyan nem számít rutinos maratonistának, de egyszer már teljesítette a távot, póker arccal bedobta, hogy a váltó mellé kérjünk még egy egyéni rajtszámot, mert végigmegy Andival. Így vártuk a nagy napot.
Andi felszabadult, könnyed, semmi kockázatot nem vállaló futással, széles mosollyal az arcán, célba ért. A befutó ember nem lehetett más, mint Peti, a férj, aki mindenben támogatta, most pedig osztozhatott Andi örömkönnyeiben. És persze mi is, mert a Jani kezei által készített selyemsálat magunk előtt tartva együtt tettük meg az utolsó 50 métert. Legutóbbi közös futásunk során pedig megfogalmazódott Andiban a következő cél: csináljunk ebből a versenyből hagyományt Tatán. Segítsünk más álmát is megvalósítani, legyen az fél- vagy akár maraton. Azt gondolom, ennél jobb záró gondolattal nem is fejeződhetne be ez a történet.
Hozzászólások
(nincs még hozzászólás)